Férfiként élt az első magyar újságírónő

2014. november 27. 16:19

A család eredetéről az első biztos adat egy 1280 körüli oklevélből származik, amely szerint Vaja egy részének eladományozása ellen a Vajaiak három ága tiltakozik: a Medve-Jolád ág, az Ábrahám ág (általuk öröklődik Vaja egészen 1945-ig), valamint a Gergely-Emes ág (ők Tunyogra költöztek), s kinyilvánítják, hogy fenntartják jogukat a Laskod birtokra is.

A három ág közös ősapjának valamikor a XII-XIII. század fordulóján kellett élnie. Egy 1313-ban kelt forrás szerint okkal feltételezhető, hogy a legidősebb fiúunoka örökölte a nagyapa nevét. Ez a szokás még a XVI-XVII. században is élt a családban. A XIV. század második felében már mind I. Ábrahám, mind a család Jolád ágáról származók Vajainak nevezik magukat.

1325-ben az Ábrahám ág Vaja település többségi birtokosa lett, míg a Jolád ág kisebbségbe került. A század végére a Medve ág kihalt, s a családi súrlódások a XV. század közepére lassan alábbhagytak, ahogyan a család Jolád ágbeli férfiak száma is csökkent, majd a XVI. század elejére ez az ág is kihalt.

Ebben az időszakban kisnemeseknek tekinthetjük őket; eleinte éppen birtokaik ősisége miatt vonultak vissza a megyei közélettől, az 1340-es évektől azonban rájöttek arra, hogy a közszerepléssel együtt jár a meggazdagodás lehetősége is. Mind a Jolád, mind az Ábrahám ág élvezte a király bizalmát. A Jolád ág tagjai Zsigmond királytól új adományba kapták az őseik által bírt Vaját a Szent István tiszteletére emelt kápolnával együtt.

Az Ábrahám ág részére 1418. február 27-én két oklevelet állítottak ki Konstanzban. Eszerint a király IV. Ábrahámnak pallosjogot ad, kiterjesztve a jogot testvérére és másod-unokatestvéreire is, a másik oklevélben pedig ugyanazok címeradományozásban részesülnek. A címerük kék pajzs, benne aranyagancsú szarvasbika, feje bal szemén át, fehér tollú arany nyílvesszővel van felülről átlőve, a fej és a nyak a sebből folyó vértől piroslik. A sisakdíszben a pajzsbeli szarvas látható, amint éppen felágaskodik. Az oklevélből kitűnik, hogy a címer mintáját Ábrahám mutatta be a királynak, melyen Ábrahám egy, a király előtt is ismert szerencsés vadászkalandját örökítették meg.

A XVI. század elején a családból többen léptek papi pályára. Ez is segítette, hogy a Vajaiakból a XVI. század végére Vayak lettek. A család a XVI. században vette fel a kálvinista hitet. Ugyan 1603. március 10-én a Vay-család jószágát kétfelé osztották, a család közös temetkezési helye a templom maradt, s a vajai vár még 1760-ban is a nemzetség osztatlan tulajdona volt.

A Vay-família tagjai bárósítva, grófi rangra emelkedve is a módosabb adománybirtokosok között maradtak, ami bizonyára összefügg a reformáció melletti elkötelezettségükkel, a családon belüli szapora gyermekáldással, s a család által vállalt függetlenségi - gyakran Habsburg-ellenes - harcokkal.

Rákóczi embere

A család egyik leghíresebb tagja, Vay Ádám (1657–1719) abban az évben született, amikor a II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát megbosszuló tatár csapatok az országra törtek. A család előbb Ecsedre, majd Nagyszőlősre költözött, s innen került Ádám 5 éves korában Sárospatakra, a református kollégiumba, Csécsi János keze alá.

Apja egy évvel később meghalt, Ádám 1676 körül a Dunántúlon, főurak szolgálatában élt. Innen került Fülekre, ahol császári szolgálatot vállalt. 1679-ben megnősült, elvette a füleki vár vicekapitányának lányát, Iványi Fekete Erzsébetet. Még ebben az évben Thököly fogságába került, aki mint foglyát kényszerítette, hogy a kurucok közé álljon. Bécsben 1688-ban börtönbe került, 1696-ban első felesége meghalt, másodjára Zay Annát vette el. 1700-ban kegyelmet kapott, s elkobzott javainak egy részét is visszaszerezte.

Ádám ekkor már II. Rákóczi Ferenc környezetéhez tartozott. 1701-ben újra börtönbe került, s egy éven keresztül raboskodott. Kevéssé ismert, hogy ekkor, a bécsújhelyi börtönben versírásba fogott, s megírta verses önéletrajzát. A mű alaphangja szomorú, lemondó, mégsem fogságvers, a szó műfajjelölő értelmében. (Felesége, Zay Anna is írt imádságos könyvecskét, s a száműzetésben lefordította Matthias herbáriumát, melyet hazai füveskönyvek receptjeivel bővített.)

1703 szeptemberében végleg a szabadságharc ügye mellé állt. Rákóczi egyik legbizalmasabb embere, udvari főkapitánya, tábornoka, utóbb a jász-kunok kapitánya, majd munkácsi és huszti főkapitány, Békés megye főispánja lett. A szatmári békével vették kezdetét megpróbáltatásai. Elkísérte a fejedelmet Lengyelországba, 1712-től Danckában élt nagy nyomorban. 1719. január 31-én hunyt el, hamvait 1906-ben hozták haza, s a vajai várkastély elé állított emlékmű alá temették nagy ünnepélyességgel 1909. november 15-én.

A férfiként élő első magyar újságírónő

Vay Sarolta/Sándor (1859–1918) Vay Ábrahám és Ibrányi Anna ágához tartozott, apja gróf Vay László feleségével, Beniczky Saroltával Gyónon telepedett le. Négy gyermekük közül az első (László) és a harmadik (Judit) korán elhunyt, Sarolta és Péter viszont jelentős életművet alkotott.

Sarolta 1859-ben Gyónon született. Apja nehezen viselte katonának szánt elsőszülött fia halálát, ezért a másodszülött Saroltát fiúként nevelte, és Sándornak hívta. Kétéves volt, amikor apja rábízta a nevelést az akkor emigrációból hazatért Kászonyi Dánielre. A forradalom folytatását remélő Kászonyi lovagolni, vívni, történelemre, a francia felvilágosodás eszméire tanította, s az akkori viszonyokhoz képest radikálisan liberális szellemben nevelte Saroltát.

12 évesen nagyanyja Drezdába vitte, egy lányintézet falai közé. A kontesz mindenben eltért a korabeli főnemesség leányaitól, s tanulmányait nem hagyta abba a lánynevelde elvégzése után: egyetemre ment, akkor, amikor ez a nők körében még egyáltalán nem volt természetes. Novelláit és verseit szívesen fogadták a lapok (többek között az Új Idők, a Vasárnapi Újság és a Családi Kör), 1895-től évtizedekig a Pesti Hírlap állandó munkatársa volt. Diplomás nőként írásból, újságírásból élt.

Tudósítóként részt vett 1883-ban a hírhedt tiszaeszlári vérvádper nyíregyházi tárgyalásán, itt megismerte Eszéki Emmát, akibe rögtön beleszeretett. Ausztriába szöktette, majd Pesten éltek, ahol „házasságuknak” 6 év után Sarolta vetett véget. A válás oka Engelhardt Mária volt, akit a szülők beleegyezésével 1889-ben feleségül is vett. Azonban ez a házasság is felbomlott, mivel Sándor eladósodott, s az apósa feljelentette, így került Richard von Krafft-Ebirg szanatóriumába. Később, visszakerülve Pestre, teljesen az irodalomnak szentelte magát. Egyre gyakrabban járt külföldre, s a háború kitörése után Svájcban rekedt. 1918. május 23-án ott is halt meg tüdőgyulladásban.