Múlt-kor.hu

Fényképezőgéppel a Don-kanyarban

Fényképezőgéppel a Don-kanyarban

2021. január 13. 10:31 Múlt-kor

Hetvennyolc évvel ezelőtt gyászos emlékű hetek jártak a Don-kanyar környékén. Ma már csak korhadt fakeresztek és frissen felállított kopjafák emlékeztetnek az ott történt szomorú eseményekre. Minden magyar család gyászol egy-egy hozzátartozót. Ki egy apát, ki egy férjet, ki egy távoli rokont. A közel kétszázötvenezer résztvevőből alig pár tízezren tértek haza. Azok viszont nagyon szerencsések voltak. Mert aki túlélte a borzalmakat, a hideget, az aknákat, az orosz géppuskák tüzét 1943. január 12-e után, az csak szerencsésnek mondhatja magát.

Ha mostanában olyan, a Don-kanyarral kapcsolatos fotóillusztrációba futnának bele, amelyen kétpúpú tevét látnak a végtelen orosz hómezőn, az nem csalás és nem fotómontázs. Valódi képről van szó, melyet egy magyar katona készített a keleti fronton a visszavonuló olasz katonaságról. Marics Zoltánról van szó, aki frontbéli kalandjait egy fényképezőgéppel örökítette meg, és aki mindezt bő húsz évvel ezelőtt magnóra is mondta. Ebből a memoárból idézünk most az évforduló kapcsán.

Marics Zoltán 1915. december 10-én született. Huszonnyolc évesen keveredett a harctéri események közepébe.

„Mivel rajztanár vagyok, térképrajzolónak hívtak be 1942-ben, május végén. Rendfenntartó alakulattal utaztam ki Szovjetunióba az 1. gyalogezreddel, ám nem sokkal később a gyorshadtesthez, Arhangelszkojéba kerültünk, majd onnan Kamenkába. Az oroszok lövészárka, akiknek hídfőállásuk volt az innenső oldalon, alig ötven méterre húzódott előttünk, közöttünk aknazár. Megmerevedett a front, harc alig volt. Ilyen állapotban voltunk szeptember 15-től január 12-ig. Egy esetleges orosz támadásnak semmi jelét nem észleltük. A lakossággal a katonák a létező legjobb viszonyban voltak.

Optimista levél az otthoniaknak

1942. dec. 10.

Drága jó szüleim!

Születésnapomon nem mulaszthatom el, bogy ne gondoljak szeretettel Anyukáékra. Adja a Jó Isten, hogy minél több születésnapot élhessek meg Anyukáék örömére. Hála a Jó Istennek, egészséges vagyok, jól érzem magamat, és nagyon számolom a napokat. Körülbelül január 12-e körül indulok el innen. Huszadikán már otthon is vagyok.

A karácsony még csöndben telt el. Emlékszem, nem volt vakum, s mivel szenvedélyes fényképész vagyok, nem hagyhattam ki, hogy meg ne örökítsem a Szentestét. Jobb híján rakétapisztolyommal a plafonba lőttem, s míg a jelzőrakéta ontotta a fényt, addig készítettem a felvételeket a szállásunkon. Baj nem történt, mert mindennapos eset volt, hogy elcsattant egy-egy lövés, így ez sem tűnt föl senkinek.

Január 12-én éjjel lövésekre ébredtünk, s láttuk, égnek a fészerek, ahol a teherautóinkat tároltuk. Azonnal alarmírozták az egységet, de nem történt semmi. Néma csend honolt. No, reggel kaptuk a parancsot, csomagolni, aztán fel az autókra. Irány Marki, a Don-kanyar.

Az első pihenőnél gondoltam, készítek egy képet a teherautónkról és a mellette álló magyar aknavetőről. Éppen a távolságot becsültem, majd amikor fölnéztem, óriási durranást hallottam. Aknavető sehol. Az oroszok bemérték, s telibe találták. A sofőrünk repeszt kapott, azonnal meghalt. Ha én nem hajolok rá a gépre, akkor az én kobakom is lerepül.

A mi frontszakaszunkon 13-án éjjel indultak be az oroszok. De akkor aztán nagyon. Mint a sáskák, ellepték a szemközti domboldalt. Síléccel jöttek lefelé, és csak lőttek a gitárból (davaj gitár: az orosz géppuska beceneve – A szerk.). A probléma az volt, hogy amint beértek a faluba, már nem tudtuk megkülönböztetni őket a mieinktől, mert mindenkin fehér ruha volt. Csak azt lőttük, aki gitárt markolászott.

Ott többé semmi ellenállásnak nem volt értelme, így menekülésre fogtuk a dolgot. Csakhogy az istennek sem akart indulni a Rába Botond teherautónk, ráadásul keveredtünk a beérkezett oroszokkal. Hatalmas káosz közepette valahogy mégis kijutottunk az országútra. Alig mentünk 60 métert, aknát kaptunk a motorba. A sofőr azonnal meghalt. Nyomban ugrottunk le a kocsiról, de még előtte ami képet csak tudtam, mind a zsebeimbe tömtem, nehogy ott maradjanak. A filmjeim tömkelege így maradt meg. Kis kerülővel eljutottunk Kamenkába, ahol azt a feladatot kaptuk, hogy fedezzük a visszavonuló gyalogságot. Négy-öt kilométerenként beástuk magunkat, ott vártuk az oroszokat, s lőttünk, amíg volt mit, majd újra vissza. Közben a nép meg úgy vonult, mintha csak május elseje lenne. Észbontó volt.

Haza kevesen jutottunk. Pesten laktam, a József körúton, s az összes környékbeli barátomat hogyan hogyan nem, a Don-kanyarba vezényelték. Már csak a Fülöp Gabi hiányzott. Küldtük is neki a lapot: „Gabikám, a József körúti aranyifjak új székhelye itt van, a Don-kanyarban. Már csak te hiányzol. Várunk.” Nem sokkal később jött a levél az apjától: „Gabika is bevonult. Aknára lépett. Ha látjátok a sírját, fényképezzétek le.”

Amikor bevonultam, nem sejtettem, hogy ennyi borzalom vár rám. Azt tudtam, hogy lőni fognak, de azt mondtam, nekem is van fegyverem, majd én is lövök. Az apám Dobredónál ott volt, ő tudta, mire kísér ki. Sírt, mint egy gyerek a búcsúzáskor. „Ide hallgass apuka. Én a puskámat el nem fogom sütni, mert én nem fogok gyilkolni.” Nem is lőttem egyszer sem, csak fényképeztem. Amikor meglátták, hogy rozsdás a puskám, majdnem főbe is lőttek érte.”

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

Fényképezőgéppel a Don-kanyarban

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2021. nyár: Végzetes asszonyok

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra