„...ezek olyan napok, hogy soha többé nem ismétlődnek” – az 1956-os forradalom fényképeken
2022. október 23. 08:50 Tulipán Éva
„Reggel még ágyban voltam és a »TWIST OLIVÉR«-t olvastam, mikor átjött Jancsi. Felkeltem, és Jancsi azt mondta, hogy ma is tegyünk egy sétát. Én beleegyeztem. Mindjárt meg is terveztük a sétát az én térképemen […] az Üllői útig beszélgetés közepette a körúton mentünk. Láttuk, hogy a Nap utca sarkán a ház ledűlt. A Corvin köz is így néz ki. A Körút 81. sz. ház a földig leomlott. A Kilián laktanyával szemben lévő ház fele összedűlt. A laktanya a sok ostromtól így néz ki. Az Örökimádó templom tornya ledűlt. […] A Práter utca sarkán jól megnéztem a körút és az Üllői út kereszteződésénél lévő házat, hogy le tudjam rajzolni” – írta egy iskolás fiú, Csics Gyula a forradalom idején vezetett naplójában.
Az övék itt a tér
1956 résztvevőinek alapélménye volt a város utcáin járás, a sétálás. Ottlik Géza számára is elválaszthatatlan volt a forradalom idején érzett boldogság a városban csavargás tapasztalatától: „Amíg át nem élted magad, ott járva-kelve az utcákon, a köveken, addig nem létezik – kitalálni nem lehet se előre, se utólag.”
Szavaira rezonál a francia jezsuita szociológus, Michel De Certeau megállapítása, aki szerint a sétálás „a város tapasztalatának alapvető formája”, ennek során a sétálók mintegy a város „szövegét” írják a térbe, amelyet azonban perspektíva híján maguk nem tudnak elolvasni.
Egy megsemmisített szovjet hadoszlop maradványai körül a Ferenc körúton
A forradalomban résztvevők közös élménye volt, hogy hosszú évek után újra övék lett az utca, amelyen nem egyszer hömpölygött a tömeg. A magyar társadalom különböző csoportjai, katonák és civilek, diákok, munkások és értelmiségiek joggal érezhették, hogy eljött a pillanat, amikor maguk is beleszólhatnak sorsuk alakításába. A tüntetők a hallgatás évei után újra megtalálták és felemelték hangjukat, kimentek az utcákra, és szó szerint kiálltak pontokba szedett követeléseik és alig remélt álmaik mellett.
Az 1956-os forradalom idején készült fotók gyakran nyüzsögnek az emberektől: a pestiek, amikor csak tehették, sétáltak egyet a szabad, bár igen veszélyes városban. A Corvin-köz sem volt üres.
Az utcai tömegbe, ’56 eseményeinek helyszíneire fizikailag és átvitt értelemben is különböző irányokból érkeztek az emberek. A politikai tiszt, a meggyőződéses kommunista, a két világháború között szolgáló katonatiszt vagy a gyári munkás – akár elvbarát, akár elvi ellenálló – egyaránt válhatott az ötvenes évek hatására a rendszer kárvallottjává. Persze ezt azokban a pillanatokban, az események sodrásában a résztvevők sem mindig láthatták tisztán.
Nézelődők láthatók egy Csepel rendőrségi rohamkocsi roncsa mellett a Tompa utcánál
„Valami rémlik, hogy olvastunk a Petőfi körről, meg ilyesmiről, de a tisztikar többsége ezt komolytalannak tartotta. Annyira erős volt az a rendszer, és annyira kegyetlen! Mi tudtunk a kegyetlenségről is, az ÁVO tevékenységéről, ugye közvetlen kapcsolatban voltunk az elhárító tisztekkel, és ezek sok mindent elmondtak. Éppen azért mondták el, hogy féljünk. […] Olyan erős volt az a rendszer, azon csodálkozom, hogy fel mertek lázadni ellene! Forradalom… el sem tudtam képzelni, hogy ilyesmibe keveredek” – emlékezett érzéseire évtizedekkel később az eseményeken részt vevő egykori piliscsabai honvéd hadnagy.
Menjek vagy maradjak?
Sokakat válaszút elé állítottak 1956 forradalmának eseményei. Szembe kellett nézniük tetteikkel, múltjukkal, vagy a jövőjükre, gyermekeik jövőjére kiható nehéz döntéseket kellett meghozniuk. Elinduljanak-e nyugatra vagy maradjanak? Kimenjenek-e egyáltalán az utcára?
Hivatásukból fakadóan a katonák elé is számtalan hasonló vagy talán még nehezebb, alapvető egzisztenciális kérdés tornyosult, amelyre ki-ki képességei, vérmérséklete és hite, politikai meggyőződése szerint próbált válaszolni.
Fegyveresek és járókelők egy harcképtelenné tett ISU-152-es szovjet rohamlöveg körül a József körúton, a Corvin köznél
A forradalom napjaiban a tüntetők és a felkelők mellett orvosok, ápolók, vöröskeresztes önkéntesek járták a város utcáit, kapcsolódtak be a sebesültek mentésébe, illetve a kórházak és a rendelőintézetek munkájába. A Honvédkórház parancsnoka később azt jelentette, hogy a kórház dolgozói már október 24-étől részt vettek a mentőtevékenységben, majd a VIII. és IX. kerületben egy-egy olyan segélyhellyel is volt kapcsolatuk, ahol műtétet és vérátömlesztést is végeztek.
„A genfi szellem – írta a parancsnok – arra kötelezte kórházunkat, hogy ne csak a kórházi kezelésre szoruló sebesülteket szállítsuk el, hanem elsősegélyanyagban (kötszer, gyógyszer, injectio) is segítséget nyújtsunk a működő segélyhelyeknek.”
Demonstrálók özönlenek 1956. október 25-én a budapesti Nagykörúton
Az ’56-os városi „kószálók” egy jelentős csoportjánál fényképezőgép volt, fotósok – esetleg második világháborús haditudósítói múlttal – járták be a jelentős helyszíneket. „Éreztem, tudtam, hogy nagy fordulat történt, s nem maradhatok a lakásban tovább. Ki kell mennem az utcára […] attól kezdve jártam a várost november 4-ig. Mihelyt el tudtam menni az albérletembe, elhoztam a fényképezőgépemet. […] Nem az a fontos, hogy szép, jó, de meg kell örökíteni, mert ezek olyan napok, hogy soha többé nem ismétlődnek. S aki ott van, az élje végig” – emlékezett később az egyik fotós, Rapaich Richárd.
Ez a kószálás, a romok fotózása maga is a szabadság aktusa az 1950-es évek szigorúan ellenőrzött időbeosztása és térhasználati viszonyai között. Valós kockázataival a forradalom leverése után szembesültek igazán az események dokumentálói, hiszen ’56 fotói veszélyt jelenthettek az azokon szereplőkre és a készítőikre egyaránt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
