Ez a fenyő már akkor élt, amikor az ember még csupán ismerkedett a földműveléssel

2016. január 6. 13:03

A jégkorszak idején az Északi-tenger vízszintje mintegy 120 méterrel volt alacsonyabb a mostaninál, így Norvégia és Nagy-Britannia között erdő húzódott, magyarázta Leif Kullman. Hozzátette: az állandó szél és az alacsony hőmérséklet az Old Tjikkóból gyakorlatilag egy bonszáj fát alkotott, ami elősegítette, hogy több ezer éven át fennmaradjon, ugyanis a magasra növő fák nem élnek ilyen sokáig.

A közép-svédországi Dalarna tartományban lévő Fulufjället-hegységben található norvég luc a „világ legrégebbi fája” nevet kapta, ám pontosítanunk kell: a világ legrégebbi ismert fája, amely ivartalan szaporodással született. A ma már ötméteres fa a zord, szélsőséges időjárásnak köszönhetően életének első néhány ezer évében egy satnya kis bokor volt. Az utóbbi évszázad felmelegedésének köszönhető, hogy fa méretűvé cseperedhetett.

A lucfenyő az ún. vegetatív klónozás, vagyis az ivartalan szaporodás miatt élhetett meg ilyen szép kort. A képen is látható fa föld feletti része viszonylag fiatal (a becslések szerint pusztán hatszáz éves), a növény igazán idős része maga a gyökérzet. A fa törzse az elmúlt évezredek során többször elpusztult, azonban a gyökérzet érintetlen maradt, így újabb törzs nőhetett ki belőle. Az ivartalan szaporodás egyik módszere az ún. gyökereztetés, más néven bujtás, amelynek lényege, hogy az anyanövény egyik föld feletti része a föld alá kerülve gyökeret növeszt. Ez történt az Old Tjikkóval is, amelynek alsóbb ágait a ráeső nehéz hóréteg lenyomta a talajszintre, ahol a következő év tavaszán gyökeret eresztett, így biztosítva saját utánpótlását.

A dendrokronológiai vizsgálatok szerint a lucfenyő mintegy 9550 éves (összehasonlításként: az első emberi írás Kr. e. 4 ezer után született), ami megcáfolta azt a tézist, miszerint a norvég luc csupán kétezer évvel ezelőtt kezdett elterjedni a mai Svédország területén. Az újabb elméletek szerint már tízezer évvel ezelőtt megjelent a svéd vidéken.