Európa 1871-ben nem akart háborúzni a Fekete-tenger semlegességéért
2021. március 13. 13:23 Múlt-kor
„Midőn Gortsakoff herczeg alig ötödfél hó előtt kijelentette, hogy Oroszország nem tartja magára nézve kötelezőnek a párisi conventiónak a Fekete-tenger semlegesítésére vonatkozó meghatározásait, nagy zaj támadt egész Európában, és átalánossá vált az aggodalom, hogy Oroszország föllépése a legnagyobb mérvű bonyodalmakra nyújthat okot.” Az 1871-es londoni konferenciáról tudósító korabeli napilap, az Ellenőr így foglalta össze az orosz külügyminiszter, Alekszandr Mihajlovics Gorcsakov jegyzéke által keltett politikai zűrzavart, amely akár nagymérvű bonyodalmakat is okozhatott volna. A néhány hónappal korábban súlyos vereséget szenvedő Franciaország még a sebeit nyalogatta, a Bismarck által támogatott Orosz Birodalom pedig diplomáciai győzelmet aratott 1871. március 13-án, a Pontus-konferencia zárónapján: a Fekete-tenger semlegessége megszűnt.
Oroszország elveszítette az 1853-1856-os krími háborút, amelyet az Oszmán Birodalom által kontrollált fekete-tengeri tengerszorosok, illetve annak balkáni és kaukázusi területeinek megszerzéséért indított. A konfliktusban a cár hadereje alulmaradt a török-francia-szárd-brit koalícióval szemben, és 1856-ban, Párizsban megalázó békefeltételekre kényszerült. Az egyezményben kimondták a Fekete-tenger semlegességét, azaz az Orosz Birodalom tulajdonképpen hat kisméretű hadigőzöstől eltekintve nem állomásoztathatott hadihajókat a Fekete-tengeren.
Bár a hadiflotta és a partmenti erődítmények fenntartásának tilalma minden fekete-tengeri államra vonatkozott, a rendelkezés óriási presztízsveszteség volt a cárnak, aki a háború során megszerzett balkáni területeket, így a Duna torkolatvidékét is elvesztette, és le kellett mondania az Oszmán Birodalom területén élő (ortodox) keresztények védnökségéről is.
Az oroszok az Oszmán Birodalommal vívott korábbi háborút követően, 1774-ben jutottak fekete-tengeri kijárathoz, emellett a törökök biztosították számukra azt is, hogy kereskedelmi flottájuk – hasonlatosan a brit és francia kereskedelmi hajókhoz – szabadon szelhesse a tenger habjait, és átkelhessen a szorosokon is. Kilenc évvel később a cár újabb lépést tett a fekete-tengeri orosz jelenlét megerősítése érdekében: haditengerészeti bázist állított fel a Krím-félszigeten lévő Szevasztopolban.
Fél évszázaddal később, az 1833-as unkiar-iszkeleszi szerződésben Oroszország vállalta, hogy egy harmadik fél támadása esetén katonai segítséget nyújt az Oszmán Birodalomnak, amely ennek fejében garantálta, hogy egy Oroszországot ért támadás esetén minden nemzet hadihajói elől lezárja a Boszporuszt és a Dardanellákat. A hajózható tengerszorosok egyébként nem kizárólag stratégiai, de gazdasági szempontból is jelentősek voltak Szentpétervár számára, hiszen az 1820-as évektől a dél-oroszországi kereskedelemben létfontosságú gabona 90 százalékát a déli, azaz a fekete-tengeri kikötőkön és a tengerszorosokon keresztül szállították ki a cár birodalmából.
Miután Oroszország elvesztette a krími háborút, a Fekete-tengeren kiharcolt mozgástere beszűkült. A megalázó béke következtében az orosz diplomácia visszavonulót fújt, és csak az 1870-es porosz-francia konfliktus idején aktivizálódott újra. A háború okozta diplomáciai felfordulást és Franciaország vereségét látva 1870. október végén Alekszandr Mihajlovics Gorcsakov orosz külügyminiszter jegyzékben tudatta a világgal, hogy a cári Oroszország felmondja a párizsi békeszerződés azon cikkejeit, amelyek megtiltották az hadihajók fekete-tengeri tartózkodását, illetve a haditengerészeti bázisok létesítését a tenger partjai mentén.
Az oroszok egyoldalú lépése tökéletesen volt időzítve, hiszen a porosz-francia háború, illetve annak rendezései sokkal fontosabb kérdés volt a nemzetközi diplomáciai életben, mint a Fekete-tenger semlegességét megkérdőjelező orosz diplomáciai manőver.
A Fekete-tenger görög nevéről Pontus-konferenciának hívott nemzetközi diplomáciai kongresszus a porosz vaskancellár, Otto von Bismarck kezdeményezésére 1871 januárjában ült össze Londonban. A konferencián az 1856-os párizsi szerződés aláírói, azaz Nagy-Britannia, Ausztria (pontosabban 15 évvel később már az Osztrák-magyar Monarchia), Franciaország, Poroszország, Oroszország, az Oszmán Birodalom és a Szárd Királyság helyébe lépett Olasz Királyság követei vettek részt. Bismarck remekül lavírozott, elérte ugyanis, hogy a brit fővárosban kizárólag a fekete-tengeri kérdést tárgyalják, és a Nyugat-Európa jövőjét közvetlenül érintő francia-porosz konfliktusról ne essen szó.
Bismarck egyébként az oroszok pártját fogta, remélve, hogy Gorcsakov és a cár a porosz-francia kérdés rendezése kapcsán akceptálja majd Elzász és Lotaringia a frissen kikiáltott Német Császársághoz való csatolását. A porosz-orosz összefogással szemben nem volt fellépő erő. Franciaország egy vesztes háború kellős közepén volt, Anglia és a Monarchia pedig nem kockáztatott, nem akart egy újabb nemzetközi fegyveres konfliktust elindítani. Ami az olaszokat illeti, ők szintén csendben voltak, hiszen az 1866-os porosz-osztrák-olasz háborúban éppen a poroszok lévén szerezték meg a Habsburgoktól Veneto tartományt.
Az 1871. március 13-án Londonban elfogadott egyezmény ugyan rögzítette a szorosok, azaz a Boszporusz és a Dardanellák lezárásának alapelvét, azzal a kitétellel, hogy azokat az Oszmán Birodalom békeidőben nyitva tarthatja a „baráti és szövetséges” nemzetek hadihajói számára. Az egyezmény alapján az orosz hadiflotta újra operálhatott a Fekete-tengeren és megszűnt az oroszokra nézve szintén hátrányos „haditengerészeti arzenál” építésének és fenntartásának tilalma is.
II. Sándor orosz cár rendkívül hálás volt külügyminiszterének, aki visszanyerte Oroszország tekintélyét, így Gorcsakov és „herceg utódai” a cártól megkapták a megtisztelő „fenség” címet.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
