Múlt-kor.hu

Elutasított ultimátumokkal kezdődött a láncreakció, amely az I. világháború kitöréséhez vezetett

Elutasított ultimátumokkal kezdődött a láncreakció, amely az I. világháború kitöréséhez vezetett

2021. július 22. 15:02 Csernus Szilveszter

„Ausztria-Magyarország ennélfogva a jelen pillanattól fogva Szerbiával hadiállapotban lévőnek tekinti magát” – írta Leopold von Berchtold gróf, osztrák-magyar külügyminiszter 1914. július 28-án belgrádi kollegájának, amivel kezdetét vette a nagy háború. Az 1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett szarajevói merényletre válaszul a Monarchia július 22-én ultimátumot küldött Szerbiának, de az 5. pont el nem fogadása néhány napon belül – természetesen ürügyként – az I. világháború kirobbanásához vezetett. 

Úton a fegyveres konfliktus felé

Szerbia és a Monarchia konfliktusa olyan sebességgel szélesedett világháborúvá, hogy szinte lehetetlen egyetlen országra hárítani a teljes felelősséget. Érdemes leszögezni, hogy a nagyhatalmak közötti 1914. nyári hadüzeneteket tekintve Orosz- és Franciaország látszólag agresszió áldozata lett Berlin és Bécs irányából, míg az antanthatalmak közül csak az Egyesült Királyság volt az, amely nem fogadott, csak küldött hadüzenetet 1914 nyarán.

Az osztrák-magyar-szerb konfliktus Szerbia 1878-as függetlensége óta meghatározó volt a Balkánon, sőt 1908-ban és 1912-ben osztrák-magyar mozgósításhoz is vezetett. A nagyszerb gondolattal a Monarchiában és Belgrádban szimpatizálók együttműködése sem volt titok, ráadásul Gavrilo Princip szervezete, az Ifjú Bosznia („Mlada Bosna”) szerbiai összeköttetéseit is felgöngyölítette a merényletet követő vizsgálat. Bár az elkövetők osztrák-magyar alattvalók voltak, és Szerbia felelőssége akkor még nem nyert bizonyítást, a merénylet így is megfelelt a casus bellinek.

Egy nappal a trónörökös temetése után, július 5-én II. Vilmos porosz király és német császár ultimátum küldésére bíztatta a Monarchiát, támogatásáról biztosítva háború esetén. Berchtold osztrák-magyar külügyminiszter, a közös minisztertanács elnöke már a július 7-ére összehívott kormányülésen számított rá, hogy a Szerbiával való fegyveres összeütközés orosz háborút von maga után. Ez indokolta a balkáni konfliktus diplomáciai előkészítését is, amely a német szövetség biztosítását jelentette.

Oroszország összeurópai kérdésnek tekintette az osztrák-magyar-szerb viszályt, s úgy látta, hogy az nem egyszerűen két szomszédos hatalom ügye. A cári birodalomnak – amellett, hogy balkáni érdekszféráját akarta biztosítani – annyiban igaza volt, hogy a balkáni konfliktusoknak rendszerint nagyhatalmi beavatkozás lett a vége a XIX. században. A Monarchia viszont nem engedhette meg, hogy az oroszok által támogatott szláv nemzetek a gyengeség jelének vegyék a Habsburg trónörökös büntetlen, egy délszláv bűnszervezet által történt meggyilkolását.

A helyzet gyors eszkalálódására II. Vilmos sem számított, mert nem sokkal július 5. után hajókirándulásra indult a norvég fjordokhoz. A német szövetségi rendszer már ekkor nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis július 17-én Nikola Pašić szerb miniszterelnököt biztosította az olasz kormány, hogy a szerb függetlenség érdekükben áll.

Mérey Kajatán gróf, a Monarchia római nagykövete három nappal ezután figyelmeztette is Bécset, hogy a szövetséges olaszok a helyzetet nem tekintik casus foederisnek, így amellett, hogy legfeljebb jóindulatú semlegességükre lehet számítani, a Monarchia területi terjeszkedését sem néznék jó szemmel. Raymond Poincaré francia államfő ugyanekkor utazott el Pétervárra orosz szövetségeséhez, miközben Edward Grey angol külügyi államtitkár úgy nyilatkozott a német nagykövetnek, hogy „irtózik a nagyhatalmak háborújától”. Mindeközben Európa vezetői és közvéleménye feszülten várta az osztrák-magyar reakciót.

Bécsben eközben már az volt a kérdés, hogy mi kerüljön a Belgrádba címzett jegyzék szövegébe. Július első három hetében ez is eldőlt, de az ultimátum elfogadhatósága és a háborús célok kérdésében Tisza István magyar miniszterelnök személyében ellenzőre találtak a közös kormány tagjai.

Tisza miniszterelnökként, mint a közös kormány meghatározó tagja, egyedüliként ellenezte a konfliktus fegyveres útra terelését. Tisza tudta: egy nyertes háború sem hozhat sok jót a Monarchiának, mert a délszlávok bekebelezése veszélyeztetné a dualista egyensúlyt, csökkentve ezzel Magyarország szerepét a birodalomban. Tisza emellett félt, hogy a papíron szövetséges Románia a Monarchiára támad, ami egy többfrontos háborúban Erdélyt igencsak veszélyeztetné. 

Az ultimátumról az volt az álláspontja, hogy „keményeknek kell, de nem szabad teljesíthetetlennek lenniük” a feltételeknek, Tisza ragaszkodott hozzá, hogy háborúra csak akkor kerüljön sor, ha nem sikerül Szerbiát diplomáciai úton megalázni.

A magyar kormányfőnek végül csak annyit sikerült keresztülvinnie, hogy területi növekedés nem szerepelt a Szerbia elleni háborús célok között (legfeljebb a szabácsi hídfőt tartotta annektálásra alkalmasnak, stratégiai célokból). A mozgósítást is csak az elfogadhatatlanná tett ultimátum visszautasítása esetére helyezték kilátásba.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

Elutasított ultimátumokkal kezdődött a láncreakció, amely az I. világháború kitöréséhez vezetett

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2021. ősz különszám: Sorsok, Legendák, Küzdelmek

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra