Egy tisztalelkű politikus, akit elragadott emlékezetünkből a történelem sodrása: Teleki László
2021. november 26. 18:09 Múlt-kor
Eltántoríthatatlan ellenzéki hevület jellemezte a reformkor nagy szónokát, akit emigrációjában mégis mindenétől – még az életétől is – megfosztottak. Hazatérve alkut kötött Ferenc Józseffel, megállapodásukat megszegve mégis visszatért a politikai küzdőtérre, ahol a kilátástalanság terhe alatt végleg megtörve, önkezűleg vetett véget életének 1861. május 7-én gróf Teleki László. A politikai rendszerek nem ünnepelték, halálának furcsa körülményei elhomályosították az eszméiben korát meghaladó hazafit, aki a nemzet figyelmére mindvégig érdemes lett volna.
Az ország egyik legnagyobb birtoktesttel rendelkező, prominens családjába született. Kiváló nevelésben részesült, idegennyelveket sajátított el, Sárospatakon jogi tanulmányokat folytatott, a szakma krémjével – és a közélet visszáságaival – Budán és Bécsben egyaránt megismerkedhetett.
Erdélyből indulva emelkedett a reformkor egyik vezető ellenzéki alakjává, a korszak két ikonikus figurájával, Kossuthtal és Széchenyivel is közeli kapcsolatba került. Eszmeiségét tekintve radikális álláspontot képviselt, bizonyos kérdésekben – mint a nemzetiségek jogai, a konföderáció és a jobbágyfelszabadítás – még Kossuthot is meghaladta. A határozott szónok Telekit a reformkori ellenzék elvhű, alkut nem ismerő politikusként tartotta számon, aki alkalomadtán olyan vitapontokat is napirendre tűzött, amelyekkel kortársai az osztrák megtorlástól félve nem mertek előállni.
![](https://ad.jumu.hu/www/images/f57dcb25b6a214752390a7126b821019.jpg)
1848 nyarán gróf Batthyány Lajos Nyugat-Európába küldte diplomáciai feladatok teljesítésére – francia nyelvtudását itt kamatoztathatta –, a szabadságharc leverése után fő támasza maradt a Kossuth és Klapka által formálódó tengelynek, amely – hazánk története során egyetlen alkalommal – megalapította a magyar emigráns kormányt (a Magyar Nemzeti Igazgatóságot) 1859-ben. A magyarság ügyét képviselve röpiratokkal és sajtóközleményekkel szállt szembe a Habsburg propagandával, befolyásos körökben stratégiailag fontos kapcsolatokat épített ki.
Ugyan idegenben halálra és birtokainak teljes elkobzására ítélték, 1860-ban – bár kényszerből – mégis hazavezetett útja. Bajuszban és parókában, hamis angol útlevéllel látogatta meg szeretőjét, Orczy Istvánné Lipthay Auguszta bárónét Drezdában, a „randevúról” azonban a császári kémszervezet is értesült. Szászország a nemzetközi tiltakozás ellenére kiadta Teleki Lászlót Ausztriának, nehéz választás elé állítva a császárt, Ferenc Józsefet.
1860-ra a rideg magyar-osztrák viszony lassan enyhülni kezdett. Ennek fényében, valamint a külpolitikai helyzet instabilitása miatt a Habsburgok nem borzolhatták a kedélyeket egy elismert arisztokrata kivégzésével. Kénytelenek voltak a reformkor egyik „főkolomposával” kiegyezni, így Teleki azzal a feltétellel szabadult, hogy nem hagyja el az országot, illetve nem avatkozik bele a közélet és politika ügyeibe.
A kényszeregyezmény megbukott. Az emigrációban folytatott, illegális politikai tevékenységével ugyan felhagyott – minden lépését, elsősorban levelezéseit figyeltették – a nyílt politikai fórumokon viszont újra szerepet vállalt; emberi nagyságáról tett tanúbizonyságot Battyhány Lajos özvegyének felkeresése. Teleki a parlamentarizmus híveként nem a főrendek tagjaként, hanem az abonyi körzet megválasztott képviselőjeként lépett porondra. A határozati párt vezetőjeként legfőbb ellenfelének a Deák Ferenc személye köré összpontosuló, kompromisszumkészebb felirati párt bizonyult.
A hatalmi játszmák közepette sokként hatott a hír: az 1861. május 8-ra kitűzött országgyűlési vitát megelőző napon a Szervita téri palota 2. emeletén öngyilkosságot követett el Teleki László. Halálának rejtélyes körülményei árnyékot vetettek termékeny politikai pályafutására, hiszen a közvéleményt eredményei helyett inkább halálának rejtélyes körülményei foglalkoztatták.
Elméletek és gyanúsítottak is szép számmal akadtak. Riválisai, Tury Mihály és Benedek Lajos, valamint pártbéli vetélytársa, Madarász József a korabeli szájhagyomány szerint mindannyian párbaj-kihívói lehettek Telekinek. Ennél valószínűbb, hogy Bécs kergette öngyilkosságba a labilis idegzetű politikust, de olyan teória is napvilágot látott, hogy brit bankárok – akiknek a birtokaira felvett jelzálogot nem tudta visszafizetni – hajtóvadászata elől menekült a túlvilágra.
A rendőrség másnap megkezdte a nyomozást. Pest rendőrfőkapitánya, főügyésze, továbbá két sebész és egy fegyverszakértő vett részt a vizsgálatokban, a magyar kriminalisztika első helyszíni felvételeit Mayer György fotográfus készítette el. A jegyzőkönyv alapján Teleki íróasztalán találták félbehagyott országgyűlési beszédét és teáját, a lerogyott test mellett hevert pisztolya, amelyet a díszdobozából vett ki. A ballisztikai vizsgálat szerint a halálos golyót valóban a pisztolyából lőtték ki, és álló helyzetben találta a grófot: balról-felülről érte el a szívet, majd tört utat a gyomor felé. Idegenkezűséget a boncolás sem igazolt.
Az eljárásban így is akadtak gyanúra okot adó mozzanatok. Előző esti – és egyben utolsó – látogatóját, Tisza Kálmánt (saját unokaöccsét) nem kérdezték ki az esettel kapcsolatban, noha hosszú órákat töltött vendégségben Telekinél, távozási idejét pedig az eredeti, a házmesterné vallomásában szereplő este 11 óra helyett 9 órára hamisították a jegyzőkönyvben.
A számtalan magyarázat ellenére a konszenzussal elfogadott halálok ma is az öngyilkosság. A hamisítások okát inkább a közhangulat csillapításában – és a forradalom elkerülésében –, valamint a politikai aktorok kényes helyzetének tisztázására tett kísérletben kell keresnünk. A saját szövetségesei között meghúzódó törésvonalak, az emigrációs politika megvalósíthatatlansága és a számára elfogadhatatlan alku – amelynek elfogadása mellett vélhetően Tisza Kálmán éppen halálának estéjén érvelt – megtörték gyenge idegzetét. Rossz közérzete, betegségei és a politikai kelepce együttesen vezethetett halálához, amelynek körülményeiről teljes bizonyossággal ma sem nyilatkozhatunk.
A 19. és a 20. század politikai rendszerei nem tekintették „sajátjuknak”, így nevét nem emlegették a legnagyobbak – Kossuth, Széchenyi, Wesselényi – között, noha teljesítménye predesztinálta volna erre. Búcsúztatása a Magyar Nemzeti Múzeumban hosszú évek tradícióját indította el, a későbbiek során további híres személyektől – például Kossuth Lajos, Ady Endre vagy Klebersberg Kunó – is itt vett végső búcsút a gyászoló nemzet.