Egy kutyából is lehetett vérszomjas farkas a 18. századi Angliában
2019. január 25. 15:51 Múlt-kor
Nagyfokú érdeklődés
Nem Brookes volt az egyetlen, aki a farkas-kutya keverékekkel foglalkozott ekkoriban. William Gough, a londoni Holborn Hill lakója otthonában tartott láncon egy farkasszukát, amelyet egy agárral pároztatott. A farkasnak négy kölyke született, amelyek közül egyet előre kijelöltek Hunter és kísérletei számára. Miután azonban az egyik kölyök új gazdájával a Kelet-Indiákra távozott, a fészekalj maradékával „végzett egy leopárd” – az ilyen esetek mutatják legjobban az eredményét annak, amikor vadállatokat egymás közvetlen közelében tartanak.
Az állatok tipológiájára való igény a felvilágosodás által a 17. század végétől előtűnő, kultúra és természet közti szakadékból eredt. A természet immár olyasvalami volt, amelyet tanulmányozni, megfigyelni, boncolni és megérteni kellett. Csupán 12 évvel Lupa születése előtt jelent meg Carl von Linné svéd zoológus legfontosabb műve, a „Systema Naturae” 10. kiadása. Linné ebben lefektette az állatvilág osztályokba sorolását, amivel eszközt adott a tudománynak, hogy a növényeket és állatokat nemzetség és faj szerint osztályozza. Miközben valóban Linné rendszeréből származik a modern, napjainkban is használt taxonómiai rendszer, az emberek általános hozzáállása az állatokhoz ekkoriban igencsak más volt.
Hogy Lupát „farkasnak” tartották, miközben legfeljebb negyedrészben volt az, igen sokatmondó. Ekkoriban sok természettudós úgy gondolta, a farkasok és a kutyák nem egy tőről fakadnak, és semmiképpen sem tekinthetők egyazon állatnak. A francia természettudós Georges-Louis Leclerc, Buffon grófja úgy gondolta, azok, akik hittek az ilyesfajta kapcsolatban a kutya és farkas között, „nómenklátorok (…) akik csupán felszínes ismeretekkel bírnak a Természetről.”
Hunter tanulmányában amellett érvelt, hogy bár viselkedésük eltérő, a sakál és a farkas egyaránt képes volt a kutyával szaporodni, ezáltal ugyanabba a fajba tartoztak. Ez egy igencsak sarkított érvelés, de talán maga a vita sem volt teljesen komoly, és mind Darwin fő műve, „A fajok eredete”, és Gregor Mendel első elméletei a genetikáról és öröklődésről még 80 évre voltak a jövőben. Az állatokkal kapcsolatos tudományos ismeretek ekkoriban még kezdetlegesek voltak.
Ahhoz, hogy megértsük Lupa és keverék társai korabeli besorolását, figyelembe kell vennünk az emberek kutyákhoz való viszonyát a korban. A farkasból való háziasítás hosszú évezredei a 18. századra egyazon fajon belül számtalan variációt eredményeztek, különféle tulajdonságokkal. Az Angliában található kutyák hasonlíthattak ugyan mai megfelelőikre kinézetükben és viselkedésükben, de valójában nem voltak ugyanazok – még genetikájukban sem. A „fajtiszta” vagy „pedigrés” kutya fogalma éppen az ezt követő évtizedekben, a viktoriánus korban jött létre – ekkoriban fokozódott az érdeklődés az állatok testének alakítása, majd ennek bemutatása iránt, ami végül az első, eredeti Kennel Club 1859-es létrejöttéhez vezetett.
Egy farmer, Robert Bakewell népszerűvé tette saját módszerét, amellyel szarvasmarháit, lovait és birkáit nemesítette – szándékosan a kívánatos tulajdonságokkal bíró állatokat szaporította egymással, majd a továbbiakban is azokat szaporította tovább, amelyek a legsikeresebben adták tovább tulajdonságaikat utódaiknak. A módszer igen sok vérfertőzéssel járt, és ebből jött létre a ma ismert kutyafajták jó része: létrehoztak egy nyilvántartás a különféle fajtákról, amelyből az ezeken kívül eső kutyákat kizárták, zárt génállományt létrehozva. A viktoriánus kori kutyák lettek a ma nyilvántartott kutyafajták ősei, és a második világháború alatti nagymértékű pusztulás tovább szűkítette a kutyák génállományát a szigetországban.
A 19. századot megelőzően ezzel szemben a „kutyafajta” fogalma igen tág volt. Az „agár” például olyan kutya lehetett, amely gyors, karcsú, hosszú pofájú, és szaglása helyett inkább látására hagyatkozik vadászatkor – akárcsak a maiak –, de nem volt sztenderd típus. Az ekkoriban agárnak tartott kutyák közt sokkal nagyobb lehetett a változatosság méretben, bundában és más tulajdonságokban is (például a fül alakja). Habár fajtáknak vagy fajoknak hívhatták őket, a különféle kutyatípusok közti vonalak igen elmosódottak voltak.
Mai szemmel nézve minden kutya keverék volt – a legjobb mai példa talán az úgynevezett „lurcher” (a Nagy-Britanniában és Írországban élő vándorcigányok hagyományos kutyája), amelyet a Nemzetközi Kinológiai Szövetség nem ismer el kutyafajtaként. A lurchernek nincsenek kőbe vésett tulajdonságai, de általános szabály, hogy valamilyen agár és egy másik fajta, általában valamilyen robusztusabb munkakutya keresztezéséből jön létre. Ennek megfelelően a lurcher számtalan változatban fordul elő méret, szín és minden egyéb tekintetében, így nincs valódi sztenderd. A fajtanemesítési divat előtt hasonló volt a többi kutya helyzete is: mindössze annyi volt közös minden kutyában, hogy háziállat volt, amely egy adott feladatban segített az embernek – ez lehetett igavonás, vadászat, vagy játék és kedvtelés.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
