Édesanyja terelte a tudományok felé Ada Lovelace-t, hogy minél kevésbé hasonlítson botrányhős apjára
2021. július 24. 13:44 Balázs-Piri Krisztina
Nagy terhet kapott a sorstól. Édesapja Lord Byron, a romantika szertelen költője, aki sok kortárs szemében maga volt a megtestesült ördög. Az anyja egész életében apja káros befolyásától féltette az 1815. december 12-én született Adát, akit ma az első számítógépes programozóként tart számon a tudomány.
Kékharisnya volt
A pletyka az egész viktoriánus kori prűd Angliát – beleértve az arisztokrata köröket – bejárva még a királyi udvarba is eljutott. A szemérmetlen életviteléről hírhedt költő, Lord Byron féltestvérével folytatott erkölcstelen viszonyt, de a férfiakat sem vetette meg. A felháborodás akkora volt, hogy még a szerető, Augusta Leigh is úgy gondolta, szerencsésebb, ha a kitörni készülő botrány elől Byron a házasság csendes révébe menekül. Így vette feleségül a költő a társaságban az éles eszéért csodált Annabella Millbankset, akit a paralelogrammák hercegnőjének nevezett el.
A költői hevület azonban csak rövid ideig tartott. Annabella, megsokallva az újdonsült férj gyanús kicsapongásait, már 1816 januárjában elköltözött, és magával vitte újszülött gyermeküket. És bár a korabeli jog ebben az időben az apát jelölte volna ki a kislány gyámjául, Byron botrányosnak kikiáltott életvitele miatt ez szóba sem kerülhetett. A költő azt tette, ami a körülményekhez képest a lehető legjobb megoldás volt: lemondott a lányáról, és külföldre távozott. Soha többé nem találkozott vele.
Leveleiben gyakran írt róla, és sejtjük, hogy Adát is súlyosan megsebezte apja hiánya. Tisztázó beszélgetésre azonban nem került sor: Byron 1824-ben mint a görög szabadságharc egyik legjelentősebb támogatója és hőse, maláriában elhunyt. Határozott kívánsága ellenére angol földön, a nottinghami Szent Mária Magdolna-templomban temették el, oda, ahová majd 1852-ben a lánya is követte. Ada végóhaja ugyanis az volt, hogy édesapja mellett nyugodhasson, akit talán nem csak a szülő iránti kötelező tiszteletből tartott az angol romantikus költészet legnagyobb alakjának.
Ada anyja viszont éppen Byron hatásától szerette volna a lányát megóvni, folyvást attól rettegett, hogy a költő féktelen természete kiütközik rajta. A romantika, a költészet és egyéb holdkóros ábrándozás egyetlen ellenszerének a matematika tanulmányozását tartotta. Annabella maga is – főúri hölgytől szokatlan módon – Cambridge-ben tanult, és így Adát is a természettudományok felé próbálta terelni. Nem is sikertelenül.
A lány világhírű tanára volt Augustus De Morgan matematikus, aki sokra becsülte a tehetségét. De kioltani belőle az álmodozás képességét senki nem volt képes. 12 éves korában a madarak életét kezdte tanulmányozni – szeretett volna megtanulni repülni. Tollakból, papírból és selyemből készült az első repülőgép: voltak ugyan szárnyai a ló formájú építménynek, de nem működött, hiába szerelt belé Ada gőzhajtót.
Vajon milyen lehetett a lassan eladó sorba cseperedő lány külseje? Megoszlanak a vélemények: a hívek csinos hölgynek írták le, mások ennek ellenkezőjét állították. Egyik háziasszonya szerint még egy szobalány is jobban öltözött nála, voltak, akik a „slamposságán” botránkoztak meg. Valószínűleg ez azonban nem szúrhatott szemet a Kékharisnya Társaság gyűlésein, ahová Ada – az előkelő londoni társaság számtalan más tagjával együtt – szívesen eljárt. És itt érdemes megállni egy pillanatra.
Az angolul Blue Stocking Society egyfajta szociális és önképzőköri mozgalom volt a XIX. századi Angliában, és a hasonló francia mozgalom mintájára alakult. Ez, mint ismert, a derék Moliére mesterből olyannyira ellenszenvet váltott ki, hogy a Tudós nők című komédiájában tette nevetségessé polgári közönségével az affektáló, „arisztokratikus” női finomkodást. Angliában kevesebb indulat övezte a társaságot, amelynek egyik vendége amúgy is alaposan felrúgta az etikettet.
Benjamin Stillingfleet botanikus, tolmács és könyvkiadó rendszeresen utcai viseletnek számító kék gyapjúharisnyában érkezett az összejövetelekre: nem volt elég gazdag, hogy az alkalomhoz öltözzék. De oly kitűnő társalgó volt, hogy távollétében a nők azon sopánkodtak, hogy semmire sem mennek „kékharisnya” nélkül. Így ragadt a társaságra a név, amivel később aztán a sznob, kétes műveltségét fitogtató, de a házimunkákhoz semmit sem konyító nőket gúnyolták ki.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
