Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából VIII.
2023. január 19. 09:04 Múlt-kor
„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.
1943. január 19.
Most már özönlenek a menekülők keresztül a városon.
Már egy teljes órán át nézem a menetet.
Keserűségem tetőfokára hágott!
Micsoda látvány!
A sok egykori büszke és jó katona emberi ronccsá válott! Kimarta az erőt belőlük a fagy, a szenvedés, a gondoskodás hiánya! Parányivá zsugorodott szemükben a nagy tisztek istensége! Profánokká váltak eszményeik!
A főtisztek többsége nem maradt a csapatokkal, jobban futottak az oroszok elől, a tél hidege elől, az éhség elől, a vérük folyása elől, mint ők! A meggyötört bakák!
Esteledés előtt két katona keresett: Harcsás Károly honvéd, civilben földim, és Páll Ernő hadapród (Budapest, József krt. 42.) Állományba vétettem őket.
Este együtt vacsoráztam a négy tiszttel, Zavari szolgálatvezetővel, Páll hadapróddal és Halmos törzsőrmesterrel. Az italt a vacsorához Lőrincz hadapródőrmester szolgáltatta, akinek rum- és likőrgyára van Fehérgyarmaton. Az étkeken kívül a téma: a Novij Oszkolban szerzett tapasztalatokról való beszámolás.
Az este hosszúra nyúlott.
–A visszaözönlésről, és a városban folyó állapotokról már szóltam. Ma, 19-én annyiban történt változás, hogy kezdik felfogni a visszavonulókat. A közvetlen irányítással és az állomásparancsnoksággal vitéz Lóskay ezredes úr van megbízva. A város védelmét Matlári ezredes szervezi. A feltartott katonákból erősítik a parancsnoksága alatti erőket.
–Ki ez a Lóskay? – kérdezték.
–Sokat én sem tudok róla. Akik felett parancsnokolt, szigorúnak, sőt kegyetlennek tartják.
–Csak nem lőtt le embereket? – riadozott Kövér zászlós.
–Ezt nem tudom! De hogy katonákat lövetett agyon, arról tudomásom van!
Felberregett a telefon. Az órára néztem, pont 20 óra volt.
–Itt „Holló”, századparancsnok!
–Itt a zászlóaljparancsnok!
–Parancsoljon alezredes úr! Alázatosan jelentkezem!
–Kora este olyan hírek terjedtek itt el, hogy előretolt egységeid valamelyike orosz felderítőkkel áll harcban! Mi igaz ebből?
–Jelenleg nincsenek harci cselekményeink!
–No, akkor minden rendben, hál’ Istennek! Hrci akciókról soron kívül értesíts!
–Parancsára, alezredes úr!
Néhány szóval egészítettem ki, amit a fiúk is hallottak:
–A zászlóaljunknál is nagy a zűrzavar!
Erdélyi Béla hadnagy január 19-ei verse:
Bakáim kesergései
Elfutottak, harag sepri utánuk
az imakönyveket, meg az áhitatot,
a fekete ráncok fényes éleinek
gerincét megtördelték a tegnapok,
köztük vonaglanak a kudarcokon
ülő napok.
Panaszok fosztogatják a megmaradt
pátosz-, áldásemlékeket, nincs márt
jóslás és biztatás, nem üzi az ördögöt
senki, nem érünk rá keresztet vetni,
nem vacsorázunk az Urral,
sosem tudtunk bánni a borral,
iszunk most is, nincs kenyerünk
hozzá, vacogó fogak közt szürjük
a szennyes italt, vége lett
a harcos körtáncnak,
átkokat sziszegnek a levegőbe,
zubbonyunk gombjain gőzölögnek
a kesergések, hogy mindig mi,
csak mi halunk halomra,
ki urunk a halálban elhagy,
maradtunk most is magunkra,
mireánk tapodott mindig a végzet,
sosem állt ki értünk senki,
csak minket bitóz a számonkérés,
aztán jönnek fejünket venni;
ah, – temetni kellene nem futni,
de a reverendák és a palástok már
ott vannak, hol a bor tiszta,
a fogak nem vacognak,
s nem kell az Isten elé jutni!
1943. január 19.
Belij Kolodes
Támogasd a 
szerkesztőségét!
