Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából IV.
2023. január 15. 09:12 Múlt-kor
„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.
1943. január 15.
Még mindig nincs a frontokról megbízható tájékoztatás! A zászlóalj sem tud lényegileg semmit! A katonákkal sokat beszélgetek! Vágyom, hogy halljam szavukat, hogy mit gondolnak, mi van a lelkükben?
–Hogy vannak, katonáim?
–Hogy fogunk harcolni? Nincs pánik! Mikor leszünk az első vonalban? – sokszor megkérdezik.
Nézem az arcokat! Egy része azoknak sima, ráncnélküli. Többségükre azonban a két és fél-, meg a három évtized felírta a maga szálkás betűit!
Mást is megállapítok! Tény: a századnak több mint a fele, 92 ember, cseléd, cselédfiú, zsellér, kubikos, napszámos! Egyeseknek a családjával sem bánnak odahaza emberségesen!
–„A jegyző a segélyt nem fizeti!” – írják katonáimnak a feleségek. Felemás háborúzás! A keleti frontra kidobott katona azon kesereg, hogy otthon maradt családjának nincs biztosított kenyere!
1942 novemberében két hetes szabadságomat töltöttem hazámban. E hónap 18-án felkerestem Szatmárnémetiben az alispánt, Dr. Streicher Andort. A mindenható úrnak, akinek rendelkezéseit azonnal végrehajtották a főszolgabírák, a jegyzők, a csendőrök, kínos volt, hogy megalázkodás helyett felháborodással beszélnek előtte. Többek között:
–Egyes jegyzők nem gondoskodnak kellő módon a hadbavonultak családjáról!
–A jegyzőknek nincs mindenre lehetőségük!
–Rendelkezni kell, alispán úr, és lesz lehetőség!
Szeme körül a szarkalábak megerősödtek, ahogy szigorította a tekintetét, hiszen ilyen szokatlan módon nemigen beszéltek még vele.
–Csak nem akar kioktatni, hadnagy úr?
–Katona vagyok, nem keresem a tetszetős szavakat! A nyílt és egyenes beszédhez vagyok szokva!
–De mégis!
–Alispán úr, én egy nagyszámú századnak vagyok a parancsnoka. Nekem a katonai helytállás a feladatom, nem pedig az, hogy hanyag jegyzői eljárások miatt kesergő katonákat vigasztaljak. Vagy parancsot küldjek egyes jegyzőknek, hogy a hátrahagyott katonacsaládokról kivételesen gondoskodjanak!
–Hadnagy úr, ön elfelejti, hol van!
–Ön felejti el, alispán úr, hogy honnan jöttem! Tudja hogy hívják azt a helyet, ahol a katonáimat hagytam? Pokol! Önök pedig ahhoz képest a mennyországban élnek!
Felálltam, de az alispán ülve maradt, úgy nézett rám. Arra gondoltam, hogy beszélgetésünknek szerinte még nincs vége. Igen, megnyugtatásul egy szép kerek ponttal akarta a negyed órát lezárni. Megenyhült arccal, majdnem mosolygóan kérdezte:
–És hadnagy úrnak nincs valami személyes kívánsága?
–Ugyan mi lenne? Több katonám innen való, Szatmárból. Azok miatt vagyok itt!
–Különös volt önnel ez a hosszú beszélgetés! Megnyugtathatom azzal, ha kijelentem, hogy még ma újabb utasítást adok a jegyzőknek?
–Tökéletesen! Miért is mondana nekem üres szavakat? Hanem ha kérhetem valamire:
–No, tessék!
–Egy katonám, Csengerújfaluba való, Nagy Vilmosnak hívják.
–Igen – s a nevet egy tömb tiszta lapjára írta, alá pedig ezt: Csengerújfalu. Aztán rámnézett, és kérdezte: –nos?
–Cigány, – mondtam.
–Cigány?
–Az, éhezik a családja. Szíveskedjék támogatni őket!
Hosszasan nézett rám az alispán, majd megszólalt:
–Meglesz, hadnagy úr!
–Akkor Isten áldja, uram!
–Önt pedig óvja, hadnagy úr!
Ezek jutottak eszembe, ezek a szavak futkároztak az agyamon, ahogy a katonáim előtt álltam. Mandula, kit ferde szeméről neveztek így bajtársai, szólalt meg:
–Nehéz harcok előtt állunk, ugye hadnagy úr?
Mandulának egy héttel esküvője előtt kellett bevonulnia. Ennyit mondtam a fiúnak:
–Bizony nehéz, véres harcoknak nézünk elébe!
Az éjjelt ismét átvirrasztottuk. Hajnali 3 óra lehetett, amikor a szolgálatvezetőnek azt mondtam:
–Maga álmos, nem tud jól figyelni, menjen, és feküdjék le!
–Hadnagy úr, katona vagyok, ez a hivatásom, parancsoljon velem!
A szeme sem rebbent, úgy nézett rám. Néztem én is sokáig, szintén szemrebbenés nélkül. Vajon van-e felesége? Van-e fia? Furcsa, hogy sohasem kérdeztem tőle.
–Jól van, Zavari, ne virrasszunk mind a ketten, menjen a szállására!
–Én szeretném kérni ezt, tessék lepihenni! Vigyázok én itt a parancsnokságon!
Szerettem volna megölelni, mint katonát, és embert, kit igen becsülök. De a hadseregben ilyen közelség nem volt az emberek között. Csak ennyit mondtam:
–Köszönöm, őrmester, nekem még van tennivalóm itt, magára pedig holnap sok munka vár. Menjen!
Erdélyi Béla hadnagy január 15-ére dátumozott verse:
Elképzelhetetlen a háboru
Ló fekszik előttem,
egy baka két lába a nyakán,
idil lenne ez a kanapén,
ha élő fiu lenne és leány!
De ez dög, és egy halott.
Mily kegyetlen itt e tér,
ezer hulla és ezer dög
vicsorog.
Mindenütt kinok
birkóznak kinokkal,
fegyverek csattognak,
légnyomás üzi a felhőt,
Isten firkál az egekre,
üstökösöket dobál a
földre, patakká válik
a piros ér: buggyan
a vér, a vér, az ég is
véresen a jajjal,
korommal teritett
földre hasal és hiába
sir apró könnyeket
hullatva, hogy az
öldöklésből legyen már
elég, –
nem retten meg iszonyu
tetteitől a háboru!
Golyó visít, a szivbe talál,
futó katona tárja szét
karját, mint részeg
tántorog, elterülve
fektében üvölt, majd
elcsendesül és vicsorog.
De az ujj, melyben mozog a vér,
huzza a ravaszt mint a gép,
koponyán koppan a golyó,
bombatölcsér tömegsirnak jó,
pokoli igazságtalanság
válogatja ki hal meg, ki nem,
vastagszik a fehér takaró,
a tele tölcsért befedi a hó.
1943. január 15.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
