Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából III.
2023. január 14. 10:37 Múlt-kor
IV.
Nagy energiával szerveztem, rendelkeztem! Az éjjelek sem voltak nyugodtabbak! Nem mentem lefeküdni a szállásomra, a legényemet is a parancsnokságra rendeltem.
–Ott egy szék, János, üljön, vagy ha akar aludjon rajta!
Nézett rám a legény, hogy vajon mi van velem?
–És hadnagy úr hol fog aludni?
–Itt, ezen a széken! De nemigen lesz erre időm, mert reggelig dolgozni fogok!
Valóban hajnalodott, amikor a szolgálatvezetőt, és a felvételezőt elbocsátottam. Terveket készítettünk több féle variációkban.
–Zavari! – szóltam az őrmesterhez.
–Parancs, hadnagy úr!
–Miután valóban hadra kelünk, nagyon kell vigyázni a készletekre, a lovak erőnlétére, a szolgálatra! Tudja, soha sem fenyegetőztem!
–Nem, hadnagy úr, valóban sohasem!
–Mától kezdve fokozottabban kell vigyáznia! A készletek a szánakon maradnak, míg a század harcban áll! A katonai elismerés, és a megtorlás mindig a sarkában lohol!
–Minden parancsát, hadnagy úr, pontosan fogom végrehajtani!
–Pihenjen le!
Mikor az ajtót behúzta, felálltam, megmozgattam merev tagjaimat. A legényem hihetetlen grotex helyzetben aludt a széken! Én is visszaültem a helyemre, és nyugtalan álom lepett meg.
Ellenséges katonák rohantak felém a házak között. Pisztolyommal lövöldöztem, hogy közelembe ne jöjjenek! Hogy meg ne öljenek! Bár jól céloztam, de egy sem esett el közülök! Mint a fergeteg, úgy vágtattak felém! És lőttek! Mind lőtt! Kiáltoztam:
–Katonák, gránátokat! Gránátokkal állítsátok le őket!
Száz gránát robban! Füstben állanak a házak! A füstben ezer fegyver torkolattüze! Rémületes: mégis jönnek, jönnek! Pisztolyomban már nincs lövedék! Eldobom! Géppisztolyommal kaszálom az ellenséget!
Elhullanak! A vezérük, aki megmaradt kiáltja:
–Majd még találkozunk!
E pillanatban a legényem székéről a padlóra puffant, s a zajra felriadtam. Láttam, mint tápászkodik fel nevetni való mozdulatokkal. Míg homlokomról törölgettem a hideg verejtéket, melyet nehéz álmom gyöngyszemezett oda, arra gondoltam, hogy még élő magyarokkal haza kellene innen mennünk!
De a végzet erős kötelékekkel a szenvedések, a csaták terveihez kötözött bennünket! Elindultam volna én katonáimmal hazafelé, ám e kötelékek miatt egy lépést sem tehettem!
Erdélyi Béla hadnagy e napra dátumozott verse:
Scsucsjei hajnalon
Sürü, szurós, gomolygó ködök
lomhán omlanak a havakra,
halódó katonák orditanak,
asztalt teritettek a pokolnak.
Sürüsödnek ködök, sikolyok,
morajjá olvad az ima, a jaj,
lángokban katonák halnak, égnek
csonkán, – itt egy láb, ott egy kar.
Hej, Nyugat! Büneitek miatt
ezer ágyú lövi a magyart,
jó népünk ide engedte fiát,
hogy itt védjük meg az áldott hazát!
Nyelvét kell kiszaggatni annak,
aki hazudik hős nemzetünknek,
itt pusztul el az áldott sereg,
hiszünk még mindig a türelemnek!
Velőmbe forró vasak furnak,
visitanak imbolygó hajnalok,
szaggatja dobhártyám gránát dühe,
reggelt csihol a tankágyuk tüze!
Mit ér ima, zsoltár, dicséret?
Szitok hangzik a ködfalakról,
eltakar mindent éles üvöltés,
légnyomással sujt az ágyudörgés.
A szám tele vezényszavakkal,
a fül nem hall a sok harci zajtól,
tiltások vernek vasdoronggal,
a katonák kinja napot takar.
Gránátrepesz testet darabol:
felszakit mellet, májat, szivet.
Fegyver kiált, remeg a csatatér,
pergőtüzeg zugnak. Ugy félek én…
1943. január 14.
A scsucsjei áttörés.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
