Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából III.
2023. január 14. 10:37 Múlt-kor
II.
Néztem sokáig utána, szép kis menése volt, abban az elnyűtt, félretaposott sarkú csizmájában is.
Az alezredes felnézett rám, amint bementem. Tisztelegtem!
–Alezredes úr alázatosan jelentkezem és jelentem, küldetésemet befejeztem. Ma 7 órakor indultam el a vizsgált körzetből. Írásban nem készítettem jelentést, egyenesen ide jöttem, hogy szóban mondjam el tapasztalataimat.
–Rendben, foglalj helyet!
Bár az alezredes nem dohányzott és kevés szeszt fogyasztott, cigarettával és pálinkával kínált. Ittam, kifújtam magam, s aztán rágyújtottam. A műveleteket türelmesen nézte végig parancsnokom.
–No, – mondta aztán, – mik a tapasztalataid? Milyen a hangulat? Nincs szervezkedés? Mi van azzal a németekkel történt esettel?
Nem válaszoltam a kérdésére, hanem én kérdeztem:
–Mi van az első vonalakban, alezredes úr? Mi van a hadseregünkkel? Bolsoj-Jarugában a Don felől ágyúk ezreit hallottam bömbölni! Megrendítő volt a hallása, a lakosság is nagyon fél.
Csodálatos módon semmit sem szólt az ezredes, csak nézett, nézett. Arra gondoltam, azért hallgat, hogy nem küldetésemről jelentek. Röpke pillanatban azt is feltételeztem, hogy megijedt attól, amit mondtam. Talán fél? Ezért hallgat? És miért néz rám, mintha az agyamban akarna kutatni? Hogy ne idegesítsen a csend ami körénk telepedett, és az a tűrhetetlen nézése, nem tehettem mást, újra kérdeznem kellett:
–Osztrogozsszknál mi van, alezredes úr?
–Annyi, hogy a várostól keletre mindenütt tombol a harc! A hideg pedig 40-42 fok között van! – mondta homlokát összeráncolva.
–A katonai raktárak, a felhalmozott élelem, a téli ruházat a lángok martaléka lesz? Elindították már hátra ezeket?
Az alezredes összevonta a szemöldökét, úgy nézett. Láttam, hogy dühös kezd lenni valamiért. Kérdéseim nem tetszenek neki? Egy századparancsnok kérdései? Hogy mi közöm nekem a magasabb parancsnokok intézkedéseihez, dolgaihoz? Hátra dőlt a székén, kattogni kezdtek a szék lábai, mert hintázni akart rajta. De sehogy sem sikerült a „hinta-palinta”, hisz az ülő alkalmatosság kimondottan ülőszék volt. Féltem, hogy a szék valamelyik lába kitörik, és földre zuhan alezredesem. Megsérül, vagy nagyobb baja is eshetik és félbe marad a vele való eszmecsere! Ahogy tovább figyeltem a lehetetlen műveletet, tudomásul kellett vennem: ahogy egy közönséges ülőszéken hintázni nem lehet, úgy egy századparancsnoknak sem szabad vezérőrnagyi dolgokkal foglalkozni! Az eléggé hosszú hallgatás után töltött magának az ezredes, töltött nekem is, s a sorrendből arra következtettem, hogy neheztel rám. De semmit sem szólt, kis kortyokban kiürítette a poharat. Mikor én is letettem, azt kérdezte:
–Mi van Bolsoj-Jaruga környékén? Tud valaki fegyveres támadásról?
–Az a nézetem, hogy nem is lehetett ilyen. Olyan legénységet vittem magammal, akik oroszul beszélnek, de nem tudtak idevonatkozó adatokat szerezni.
Elhallgattam, hogy partizánharcokra szervezkednek, s emiatt sokáig lelkiismereti furdalásaim voltak, de később feloldódtak vívódásaim.
–Folytasd!
–A sztaroszta említette, hogy az ősz végén, novemberben szénát szállítottak a németek, s amint a falut dél irányában elhagyták, lövöldözni kezdtek. Erősködött, nem tudja, miért.
–Nem tudja, miért lőttek a németek?
–Alázatosan jelentem, nem tudta! Nem látta az esetet, de a lakosság közül egy sem volt azon a tájon senkisem a kérdéses időben.
–Csak nem féltükben lövöldöztek? – kérdezte ironikusan.
–Ki tudja? Elvégre a németek is emberek!
–Vizsgálati munkádat, és az információkat köszönöm! Első emberem vagy a zászlóaljban!
–Első? – tettem fel gondolatban a kérdést. Ha a többi század parancsnokai idősebbek is mint én, de Hallgató hadnagy, a segédtiszt kitűnő katona! Izgatott, hogy hová akar parancsnokom kilyukadni ezzel a hízelgő rangsorolással?
Rámnézett, felemelte a poharát, az enyémhez érintette, s mielőtt ivott volna azt mondta:
–Veszélyes helyen jártál, örülök, hogy pozíciódra épen visszatértél!
–Mit akar ez? – kerestem szokatlan viselkedésére a választ. De amint kiürítette a poharat, megadta a feleletet:
–Téged jelöltelek ki, mint erős, ütőképes század parancsnokát, hogy először fogsz érintkezésbe lépni a vörösökkel.
Nem folytatta tovább, hanem nézett rám keményen, aztán baráti hangvételre csapott át:
–Gyújts rá, kérlek!
Ezek szerint még van mondanivalója. De vajon miért tartogatja? Miért nem mondja? Miért idegesít?
–Nézd, katonák vagyunk! Parancsot kaptam arra, hogy hátra vonuljak, de egy századot kértek tőlem Novij Oszkol védelméhez! Téged, a századoddal itt hagylak!
Arra gondoltam hirtelenében, hogy van ennek szíve az első emberét itthagyni, a többiekkel meg eliszkolni? Egyetlen szót mondtam ki, katonásan, de száraz daccal:
–Parancs!
–Intézkedtem, hogy géppisztolyokat, gránátot, lőszert kielégítő mennyiségben kapj! És élelmiszert 3 hétre, valamint abraktakarmányt!
–Köszönöm, – mondtam fagyosan.
Elhatároztam, hogy nem fogok előtte sírni, de kifogásaimat mégis megmondom:
–Katonáim a 30-40 fokos hideghez gyengén öltözöttek! Élelmezésük sem jobb, mint volt a meleg hónapokban. Harci cselekményeket mióta kint vagyunk, nem végeztek századkötelékben.
–Ezeken segítünk!
Felállt, hozzámlépett, s rendhagyó módon, érzelmi tónussal, nem mint parancsnoknak, hanem barát búcsújának tetszettek szavai:
–Bízom helytállásodban! Kívánom, hogy ne odafenn, hanem még itt, a földön találkozzunk! Isten óvjon! – kezet nyújtott.
Keményen sarkon fordultam, és elhagytam a helyiséget.
A segédtiszti szobába lépve, felállt íróasztala mellől a segédtiszt, Hallgató hadnagy, aki iskolatársam volt. Megöleltük egymást, és szótlanul elbúcsúztunk.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
