Éppúgy, mint 1867 tavaszán és nyarán, Kossuth több, hazaküldött és közzétett írásában elítélte a kiegyezést. Szerinte Magyarország a kiegyezéssel lemond állami önállósága legfontosabb elemeiről. A védelmi közösség olyan nemzetközi viszályokba és háborúkba sodorhatja az országot, amely saját érdekeivel és a szomszéd nemzetek iránti, az ország léte szempontjából oly fontos barátságos viszonnyal ellentétben áll. Bűnösen ostoba politikának tartotta, hogy `a boldogtalan alkura` éppen Königgrätz után állt rá az országgyűlés Deák-párti többsége, akkor, amikor az egész világ előtt nyilvánvalóvá lett, hogy Ausztria életképtelen. A közösügyes alkuval Magyarország `életre galvanizálta a Habsburg kadavert`, azt az Ausztriát, amely `magát túlélte`, s mint `rothadásba menő hulla az európai béke megszilárdulásának s a civilizáció továbbfejlődésének akadályává vált`. `A kiegyezés a magyar elem konzervatív, reakcionárius és színleg liberális részének az osztrák-németek szabadságot utáló részével jelenti a szövetkezését, a többi nemzetiségek és népfajok elnyomására.`