Ludwig van Beethoven Holdfényszonátája a zeneirodalom egyik legismertebb alkotása. Best of Beethoven válogatások, Chilled Classical, illetve az ehhez hasonló triviális lejátszási listák kihagyhatatlan száma, és – mivel technikailag nem túlságosan nehéz – egy sor zongorát tanuló fiatal vágyott szerelemdarabja. Különösen kapóra jön a pozőröknek. Tényleg, szánjanak rá kis időt, és nézegessenek videókat, amelyeken „híres” zongoristák játsszák ezt az andalító darabot! Bizonyosan vannak, akik mindeközben az eget kémlelik, netán behunyt szemmel képzelik maguk elé az éjszakai égitest által ezüstösen megvilágított téli tájat, arcukon halvány mosoly tanúskodik arról, milyen intenzíven élik át a helyzetet. De milyen szituációt is?

Sajnos ki kell ábrándítsam a romantikus lelkűeket, Beethoven cisz-moll szonátájának (opus 27. numero 2.) semmi köze a holdfényhez, legalábbis a szerző biztosan nem akarta, hogy köze legyen. Mielőtt azonban a rejtélyes címadás történetét megvilágítanám, hadd vezessem be a kedves olvasót a zenei névadások, keresztelők, pontosabban a zenedarabok ragadványneveinek világába.

Számunkra természetesnek tűnik, hogy amióta zeneszerzők dolgoznak közöttünk, címmel ellátott muzsikákat hallgatunk. Ez lehet fogalom, például Meseképek, személy, mint Ruszalka, állat (A hattyú), de az alkotó elnevezésnek választhatja a darab műfaját is (ilyen-olyan hangnemű szonáta, szimfónia és a többi), illetve megadhatja benne a mű hangulatát. Könnyű a komponista helyzete, ha zenedarabjának cselekménye van, netán konkrét dologra, jelenségre utal. Jean Philippe Rameau A tyúk című csembalókompozícióját bajosan nevezhetnénk például felhőknek, hiszen kotkodácsolásról, ütemes csipegetésről, egy-egy kósza kapirgálásról szól.

A zenemű ilyen programja egyértelművé teszi az elnevezést. De a zenetörténetben valójában ez az eset a ritkább. Mivel a klasszikus muzsika elvont, azaz nehéz benne tetten érni egy történetet, embert és állatot, a régebbi szerzők ódzkodtak cím alá gyömöszölni a szellemi értelemben sokkal szerteágazóbb alkotásukat. Ennek ellenére a XVIII. század közepétől fogva egyre gyakrabban jelentek meg címmel ellátott szonáták, szimfóniák és vonósnégyesek. Na de kinek állt érdekében fölmatricázni ezeket?

A piac diktál

Attól fogva, hogy az európai zeneéletet egyre kevésbé az arisztokrácia, sokkal inkább a magára találó polgárság tartotta lendületben, megélénkült a zeneipar, meg kellett felelni a növekvő keresletnek (elsősorban a kották iránt, hiszen az otthoni muzsikálást egészen egyszerűen el kellett látni megfelelő mennyiségű művel és kiadvánnyal), így beindult a zenemű-vállalkozások közötti verseny.

Egyre-másra nyíltak kottaboltok, a hangjegynyomtatás technikai értelemben forradalmi változáson ment keresztül, a vállalkozóknak pedig elemi érdeke volt minél többet eladni a kiadványokból. A korai kottákra épp ezért többnyire nem nyomtattak évszámot, semmi nem utalt arra, azok mikor hagyták el a sajtót. (Pedig ugyanebben az időben egy könyv évszámmal ellátva került az üzletekbe.) A művelt polgárság, amelynek otthonában mindennapos volt a muzsikálás, ugyanis mindig a legújabbat, a divatosat kereste. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. nyár számában olvasható.