A felszabadító háborúk befejezését követő békés évtizedek általában lehetőséget kínáltak a régi és a visszahódított területek földesurainak, hogy hatalmukat megszilárdítva, parasztjaikat egyre újabb és újabb szolgáltatásokkal terheljék. Az újratelepült falvak azonban eleinte kiterjedt földesúri kedvezményekben részsültek. Ezért lakóik inkább a kiépülő államhatalom terheit (hadiadó, katonatartás- és fuvarozás) érezték súlyosabbnak. 1735-ben a Békés megyei Szentandrás falu parasztjai ezeket már annyira elviselhetetlennek tartották, hogy április 27-én fegyvert ragadtak. Abban a reményben, hogy a szerb határőrök támogatni fogják őket, kapcsolatba léptek azok egyik kapitányával, a felkelés későbbi névadójával, Szegedinac Peróval. A magukat kurucoknak tituláló és Rákóczi nevére esküt tevő parasztok száma hamarosan mintegy ezer főre gyarapodott. Az aradi katonai térparancsnok azonban időben értesült a határőröket is érintő akcióról. Május 2-án Perót bilincsbe verette, majd katonáival megindult a többségével fegyvertelen parasztok ellen. A véres összecsapást május 9-én az Arad megyei Erdőhegynél vívták meg; a szerb határőrök - akiknek szövetségében a felkelők bíztak - győzelmet arattak a fegyverforgatásban tapasztalatlan parasztok felett. (Joggal állapította meg utóbb Mária Terézia, hogy valahányszor nyugtalanság tört ki magyar földön, mindannyiszor megmutatkozott milyen hasznos, szükséges, sőt nélkülözhetetlen a szerb nép a megzavart nyugalom helyreállítására.) A lázadók utolsó maradványait május 13. napján Telegdnél számolták föl, majd augusztus közepén, Budán egy kilenctagú delegált bíróság megkezdte a közel másfélszáz elfogott paraszt elleni per lefolytatását. A 18 halálos és 68 sáncmunkára szóló ítéletet végül 1736 tavaszán hirdették ki. Az elrettentő példa mégsem érte el célját. 1753-ban ugyanis az Alföld csaknem ugyanezen területe borul majd lángba a Törő-Pető-Bujdosó-féle mozgalom következtében, amely ismét az állami terhek elleni tiltakozás jegyében indul.