Az embermentő Boldog Salkaházi Sára emlékezete

2022. december 27. 09:05 Múlt-kor, Honismeret

Vasas Ilona Boldog Salkaházi Sára emlékezete című írása a Honismeret folyóirat 2014/6. számában jelent meg, és erre a linkre kattintva olvasható eredeti formájában.

De hosszú út vezetett idáig. Sok-sok küzdelem, melyet a történelmi helyzet okozott, és belső vívódások azon, hogy milyen utat is válasszon magának? Mártíromsága nélkül is izgalmas, filmbe illő az életútja, hiszen pályafutását tanítónőként kezdi Kassán, de nagyon korán beleszól mindennapjaiba a történelem.

Az Osztrák–Magyar Monarchiát fegyverszünetre kényszerítik 1918 októberében, s a csehszlovák csapatok elfoglalják a felvidéki területeket, az új köztársaság kormánya hűségesküt követel a köztisztviselőktől, közalkalmazottaktól, természetesen a tanároktól is. Salkaházi Sára azonban állást foglal, megtagadja azt.

Ered ez a családi szellemi örökségből, nagyapja, édesapja tudatosan vállalt magyarságából. Nagyapja, Schalkház Lipót, aki ausztriai születésű, 1842-ben telepszik le Kassán, először vendéglőt nyit, majd felépíti a „Schalkház” fogadót, amely később a kassai szellemi, kulturális élet központjává vált. A reformkor, a magyar forradalom és szabadságharc hatására lélekben magyarrá válik, s ezt kapja örökül, s viszi tovább az ifjabb Lipót, Sára édesapja. A kassai híres szállodát id. Schalkház Lipót (1820–1873) borkereskedő építette halála évében. Fia, ifj. Schalkház Lipót (1858–1901) folytatta apja tevékenységét.

Magyar hazafivá vált testestül-lelkestül, magyar ruhában járt, s bár felesége alig beszéli a nyelvet (osztrák születésű), elvárja tőle, hogy kizárólag magyarul beszéljen három gyermekükkel. Két könyvet írt: A magyar konyha (1894) és A pincérekről a pincéreknek (1897). Megemlékezést kezdeményezett Kassán 1848/49- ről, valamint Rákóczi-ereklyekiállítást is, hogy a bujdosók hamvai Kassára kerüljenek. Ez utóbbinak megvalósulását azonban már nem élhette meg. Szívbeteg volt, s bár Olaszországban kezeltette magát, életét nem tudták megmenteni, ott is hunyt el 1901-ben. Sára, mivel megtagadta a hűségesküt, szülővárosában nem taníthat tovább, könyvkötészetet tanul, dolgozik húga kalapüzletében, de ez minden bizonnyal nem elégíti ki szárnyaló szellemét, bontakozó különleges személyiségét, és következik egy újabb nagy döntés: újságíró lesz.

1919 februárjában, az Esti Újságban látott napvilágot első cikke, s nemsokára a lap munkatársa lesz. Nőként vállalja ezt a szabad, kötetlen hivatást. Naplójából talán a legtöbbet idézett mondat: „Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebredugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene...” Megérinti a szerelem lángja is, majdnem férjhez megy, de hamar ráébred, nem neki való gazdatiszt feleségének lenni, visszaküldi a gyűrűt. S eddig tulajdonképpen következetesnek is tekinthetnénk pályafutását, a lázadó, okos, tanult nő halad előre, s azt várnánk, hogy neves újságíró, híres író lesz belőle (1926-ban megjelenik első novelláskötete Fekete furulya címmel). De mégsem.

Útja egy másik fajta elköteleződés felé fordul. 1927-ben ismerkedik meg az első magyar női országgyűlési képviselő, a Slachta Margit által 1923-ban alapított modern katolikus szerzetesközösséggel, a Szociális Testvérek Társaságával, melynek tevékenysége felöleli a szociális, a karitatív, a nőmozgalmi munkát. Salkaházi Sára szociális érzékenysége, a segíteni akarás sok mindenből táplálkozhatott: jól ismerte a munkások életét, hiszen õ maga is végzett nehéz fizikai munkát, a kisebbségi létet, a női, az asszonysorsot is közvetlenül megtapasztalhatta. Látta a szegénységet, a nyomorúságot, s egyre erősebben kezdi érezni a hívást, hogy Isten magának akarja lefoglalni.

1928 tavaszán elvégzi a szociális és népjóléti tanfolyamot, ellátogat Budapestre, a társaság anyaházába is. S mivel az új közösségben kissé idegenkednek túl modern stílusától, úgy gondolja, változtatnia kell. Lemond az újságírói élet nyújtotta szabadságról, leszokik a dohányzásról, mely nagy erőpróba volt számára, későbbi naplóbejegyzései is erről tanúskodnak. Szegváron kezdi meg noviciátusát, azaz próbaévét, mely arra szolgál, hogy a belépni szándékozó és a közösség is megismerkedhessen egymással. Sára elhatározása szilárd, 1930-ban, pünkösdkör teszi le első fogadalmát, jelmondata egyetlen szó: „Alleluja!” Hihetetlen munkabírásról tanúskodik életének következő szakasza. Jellemzésül a Komáromban töltött 2 évet emelném ki (1932–1934): heti 26 hittanórát tart 13 osztályban, több iskolában.

Bevezeti a városban az élelmiszergyűjtést, ebből gyermekkonyhát hoz létre, ahol 500 gyerek kap ebédet. Családokat látogat rendszeresen a nyomornegyedben, szervezi a leányifjúsági mozgalmat, előadásokat tart, szerkeszti a Katholikus Nő című lapot, és közben egy könyv- és kegytárgykereskedés terhei is az õ vállán nyugszanak. Természetesen az õ ereje is véges, a túlterheltség megbosszulja magát, időről-időre betegeskedik is. Egy 1933 novemberében kelt levelében például ezt írja: „sok-sok egy kicsit […] azt hiszem nem bírom már tovább … Szégyellem is magam, mert íróasztalomon levelek hetek óta feküsznek és nem tudok válaszolni rájuk […] de mit tegyek, mit tegyek?” De soha nem adja fel.

Szociális és karitatív munkája mellett a 30-as években fontos szerepet tölt be a szlovákiai nőmozgalmak szervezésében, megalapítja a Katolikus Nőszövetséget, melynek 1937-ig országos vezetője. Ebben a tevékenységében neves és gazdag segítőre talál gróf Esterházy Lujza személyében. Céljuk volt többek között kialakítani a katolikus női ideált az egyéni életben, a családban, a kenyérkereseti pályákon és a közéletben, képviselni érdekeiket akár jogi téren is. S közben egy újabb vágy kel életre benne, missziós nővér szeretne lenni.

A terv meg is valósulhatott volna, mert Slachta Margit támogatta megvalósításában, hiszen Brazíliában élő magyar bencések levélben kértek ilyen segítséget 1937-ben. Az út megszervezése azonban nem egyszerű: engedély, vízum, útiköltség kell, s amikor Csehszlovákiában már minden rendben lenne, az első bécsi döntésnek köszönhetően a Felvidék magyarlakta része visszakerül az anyaországhoz. Sára újra magyar állampolgár lesz, tehát az útlevele ügyében mindent újra kell kezdenie. Mire megkapja, kitör a második világháború, az utazás ellehetetlenül. Salkaházi Sára nővér odaadó önzetlenségére, emberségére azonban itthon is nagy szükség van, eleinte a visszacsatolt területeken tevékenykedik a szegényekért, adományokat gyűjt, oszt, segíti a menekülteket is.

Különösen nehéz a helyzet Kárpátalján, ahol először a técsői, majd a rahói járás szociális előadója (1939 márciusától 1941 februárjáig). Közben 1940-ben leteheti örökfogadalmát, az „Allelujá”-hoz hozzáfűzi: „Ecce ego, mitte me!” (Itt vagyok én, engem küldj!) A háborús években, a náci birodalom látványos sikerei idején újra bizonyságot tesz bátorságáról, németes hangzású Schalkház nevét Salkaházira magyarosítja. „Szívben, lélekben, érzésben, kultúrában magyar vagyok. Magyarnak érzem és vallom magam, s annak vallottam húsz esztendő alatt is… Hát csak éppen a nevem ne lenne magyar? … Névmagyarosítás. Én kezdtem? Dehogyis. Jó nagyapám kezdte… Hát én csak befejezem, amit õ elkezdett. Nem új nevet veszek fel, hanem a szó szoros értelmében magyarosítok. Legyen az eleje is magyar, a kezdete is. Legyen a nevem is egészen magyar” – írja a Lélek szava és a Dolgozó Nők című lapokban.

Közben 1941-tõl már a Katolikus Dolgozó Nők és Leányok Országos Szövetségének központi vezetője lett, mely immár 10 éves múltra tekinthet vissza, s központi irodával, 6 otthonnal rendelkezik Budapesten 210 hellyel, üdülővel Balaton-Jankovich-telepen, kiad egy havi és egy kéthavi lapot. Salkaházi Sára átveszi és továbbfejleszti a tevékenységet, működésének 3 éve alatt 5 új otthont alapít, előkészíti és elkezdi az első magyar Munkásnő Főiskola megépítését. Árpád-házi Szent Margitot 1938-ban avatta szentté XII. Pius pápa, s az 1944-es esztendő a neki ajánlott ünnepségekkel kezdődik.

Salkaházi Sára ebből az alkalomból Fény és Illat címmel misztériumjátékot írt, amelyet maga tanított be, s a bemutató napja 1944. március 19-e, Magyarország történelmének is egyik meghatározó fordulópontja volt. „Új vészben, új bajban / Új tatárdúlásban / Új engesztelésre, itt vagyunk! / Te könyörögj értünk / Szent Margit.” A darab további előadását természetesen betiltották. Az oltalomkeresők elárasztották a szociális testvérek otthonait, és ők mindent meg is tettek az üldözöttek megmenekítéséért. A társaság összes budapesti és vidéki háza tele volt hamis papírokkal ellátott bújtatottakkal. Közel ezer ember köszönheti nekik az életét. Salkaházi Sára a Bokréta utcai otthont vezette, melyet Szálasi Ferenc nemzetvezető parancsára 1944. december 27-én zártak körül a nyilasok, a visszaemlékezők szerint egy besúgó feljelentése alapján.

Zsidók után kutattak, s négy – számukra – gyanús személyt vettek őrizetbe, továbbá egy hitoktatónőt. Salkaházi Sára az akció végére ért oda, és elkerülhette volna a letartóztatást, de õ másképp döntött. Mint az otthon felelős vezetőjét, őt is elhurcolták. Egy szemtanú szerint még aznap este eldördült a sortűz a Duna partján. Egy kiélezett történelmi helyzetben – életében ki tudja hányadszor – állást foglalt, s az életével fizetett érte: tudatosan.

Erdő Péter bíboros, prímás 2006. szeptember 17-én Budapesten, a Szent István-bazilika előtti téren avatta boldoggá Salkaházi Sárát, és felolvasta XVI. Benedek pápa levelét: „Elfogadva testvérünk, Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek, valamint sok más püspök testvérünk és sok hívő kérését, és miután megkértük a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja véleményét is, apostoli tekintélyünkkel megengedjük, hogy Isten szolgálója Salkaházi Sára vértanú szüzet, a Szociális Testvérek Társasága szerzetes nővérét, aki életét adta a szegényekért és az üldözöttekért, mától kezdve boldogként tiszteljék, és hogy ünnepét megtarthassák a jogban előírt helyeken és módon minden év május 11-én.”

Hasonló eseményre 1083 óta nem került sor hazánkban. 2008-ban Újpalotán templomot, 2010-ben a Fővárosi Közgyűlés a pesti alsó rakpart Szabadság híd és IX. kerület Közraktár utca közötti szakaszát nevezte el róla, 2013-ban szobrot állítottak neki a kassai Szent Erzsébet dómban. De vajon ismerjük-e őt eléggé?