A Monarchia hősei, akik utolsó csepp vérükig küzdöttek a Doberdó-fennsíkon

2022. július 18. 14:50 MTI

Olaszország a világháború kitörésekor Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia szövetségese volt, de a harcokban nem vett részt. Az antanthatalmak (Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország) 1915 áprilisában jelentős területeket ígértek a római kormánynak, amely erre felmondta az addigi szövetséget és hadat üzent Bécsnek.

A Monarchiának a frissen megnyílt frontszakaszon mindössze 125 zászlóalja, 18 lovasszázada és 67 ütege állomásozott, milícia jellegű alakulatokkal kiegészülve. A 850 ezer főt számláló, jelentős túlerőben lévő olasz hadsereg az Adriai-tengerbe ömlő Isonzo folyó völgyében akart bejutni a Monarchia hátországába.

A támadás azonban június 22-én elakadt, mert a keletről átirányított 5. hadsereggel és két balkáni hadtesttel kiegészült osztrák–magyar hadsereg jelentős védműveket épített ki a mély sodrású Isonzót szegélyező meredek hegyekben.

Az olaszok mindenképpen ki akarták erőszakolni az áttörést Görz (Gorizia) és a tengerpart között. A véres Isonzo-csaták során az olaszok két év alatt 11 alkalommal kísérelték meg a folyón való átkelést és a front áttörését, ám sorra kudarcot vallottak.

A leghevesebb harcok a mintegy 60 négyzetkilométernyi Doberdó-fennsíkon zajlottak, itt az olaszok 1915. július 18-án indították első támadásukat. Az erőviszonyok ekkorra kezdtek kiegyenlítődni, mert a védelmet irányító Svetozar Borojevic tábornok folyamatosan kapta az erősítéseket.

Ugyanakkor az olasz főparancsnok, Luigi Cadorna tábornok nem rendelkezett megfelelő nehéztüzérséggel, így támadásait nem tudta megfelelően előkészíteni, a védőállások viszonylag kevés kárt szenvedve várhatták az olasz rohamokat. Az olasz hadseregnek a felszereltsége és hadvezetése gyengébb volt, és utánpótlása is akadozott.

Doberdó teljesen más harcmodort követelt, mint a hagyományos hadszínterek: a mészkőt nem fogta a gyalogsági ásó, a robbantott lövészárkokban fedezékként egymásra rakott kőlapokat használtak.

A számtalan karszt és barlang bombabiztos fedezéket nyújtott, de a belsejükben uralkodó félhomályt, hideget és a mindig csöpögő vizet szinte lehetetlen volt hosszú ideig elviselni, a katonák életét az is nehezítette, hogy természetes ivóvíz nem akadt a környéken.

Az olasz áttörési kísérletek közül csupán a hatodik hozott jelentősebb eredményt. Az olasz hadvezetés kiaknázta, hogy az 1916 nyarán indított orosz Bruszilov-offenzíva miatt a Monarchia kénytelen volt erőinek egy részét átcsoportosítani a keleti frontra, így a déli arcvonal meggyengült.

Az augusztus 4-től 16-ig tartó hatodik isonzói csatában az olasz hadsereg fontos állásokat hódított meg a Doberdó-fennsíkon, elfoglalta Görz városát, a védők kénytelenek voltak feladni a doberdói állások jelentős részét.

Rudolf Alfred Höger: Szuronyroham Doberdónál

A siker kiaknázásához azonban az olaszok nem rendelkeztek kellő utánpótlással, ráadásul – miután 1916. augusztus végén Németország és Olaszország között is beállt a hadiállapot – a védelem megszilárdításában már német katonai erők is közreműködtek. A további olasz áttörési kísérletek ezután rendre kudarcba fulladtak.

A doberdói harcok befejeződését a központi hatalmak sikerét hozó tizenkettedik, egyben utolsó isonzói csata hozta meg. Kimenetelében ezúttal is a keleti fronthelyzet alakulása játszott szerepet, mert a Kerenszkij-offenzíva összeomlása után a központi hatalmak jelentős erőket csoportosíthattak át az olasz frontra.

A hét német és nyolc osztrák–magyar hadosztályból létrejött új hadsereg az Isonzo-front felső szakaszán, Caporettóval szemben, tőle délre a harcedzett 2. és az 1. Isonzo-hadsereg foglalt állást.

1917. október 24-én az isonzói csaták történetében először a központi hatalmak indítottak támadást, s az olasz arcvonal napok alatt összeomlott, a német és osztrák–magyar seregek száz kilométert előrenyomulva elfoglalták Olaszország északkeleti részét. A front csak novemberben, a Piave folyónál stabilizálódott, amikor az olaszok segítséget kaptak az antanttól.

A doberdói csaták iszonyú véráldozatot követeltek, a frontvonal minden méterére 13 elesett vagy sebesült olasz és 8 osztrák-magyar katona jutott. Az itt hősi halált halt magyar katonák pontos száma máig sem ismert. A jelenlegi becslések 500–600 ezerre teszik az első világháborúban hősi halált halt magyar katonák számát, ezeknek mintegy a fele az olasz frontokon esett el.

Az isonzói–doberdói harcok mementójaként szabadságolt magyar katonák kápolnát építettek 1917–1918-ban a Doberdo del Lagóhoz tartozó Visintini faluban. (A Magyar Kápolnát, a Cappella Ungheresét Sólyom László köztársasági elnök avatta fel 2009-ben.) 1918 tavaszán IV. Károly király parancsára négy emlékoszlopot is állítottak a folyó partján az elesettek emlékére.