Ciprus: megosztott történelem

2009. november 12. 11:46 Fekete István

A görög és török ciprióták között kibékíthetetlennek vélt ellentét magvait sokak szerint a három évszázados oszmán török uralomnak véget vető britek vetették el, akik az oszd meg és uralkodj elvét alkalmazták a földközi-tengeri szigeten. Az 1960-ban függetlenné vált Ciprus két államalkotó tényezője, a görög és a török ciprióta nép ősellenségként tekintett egymásra: a görök ciprióták az anyaországgal való egyesülést (enosis), míg a török ciprióták a sziget egyesítését tűzték ki zászlajukra (taksim).

A kapcsolatok 1963-ban jutottak fagypontra, amikor fegyveres harc bontakozott ki a két népcsoport között, 1974-ben pedig az unionista, magát EOKA B-nek nevező fegyveres csoport puccsot hajtott végre Makariosz érsek ellen. Válaszul Ankara leigázta a szigetet és birtokba vette Ciprus északi részét, ahol 1983-ban megalapította az Észak-ciprusi Török Köztársaságot, amelyet eleddig csak és kizárólag Törökország ismert el hivatalosan.



Az újraegyesítés gondolatának elfogadásához nagyban hozzájárult a történelemről alkotott kép kopernikuszi fordulata. A PRIO Cyprus Center tavalyi, immáron hetedik jelentését szinte kizárólag a történelemtanításnak szenteli. A szerző, Jannisz Papadakisz megállapítja, hogy az ellentétes politikai célok ellenére mindkét fajta nacionalizmus ugyanabba a típusba, nevezetesen az etnikai nacionalizmusba sorolható, amely a közös történelmet, származást, nyelvet, kultúrát és vallást hangsúlyozza az anyaországokkal, Törökországgal és Görögországgal. A görög ciprióták csak Görögország, míg a török ciprióták csak Törökország történelmét tanulják – Ciprus történelmének oktatása csak nemrég került be a tanrendbe, s annak is csak egy vékony szeletét alkotja.

A görög ciprióta tankönyvek a hangsúlyt az ókori Hellászra teszik, a hellenizmust pedig transzcendentális, történelmi korok felett álló fogalomként használják, amely összeköti az antikvitást a modern korral. E szerint a történelmi narratíva szerint a törökök mint a hellenizmus barbár ellenfelei jelennek meg, a ciprióta fogalom pedig a görögökön kívül mindenki mást kizár. A görög ciprióta oktatás a történelmet a görögök érkezésével kezdi, az oszmán kor pedig egyértelműen negatív fénybe kerül: az általános iskolai tankönyvek nem riadnak vissza attól, hogy a törökök kegyetlenkedéseit görög ciprióták karóba húzásával illusztrálják.

A görög felsőbbrendűség megteremtése érdekében a szerzők sokszor mossák össze a mítoszt a valós történelmi történésekkel, a középiskolai tankönyvek pedig nagy figyelmet szentelnek a török ciprióták identitásának megtagadására, amikor azt állítják: a török ciprióták az iszlám hitre áttért görögök leszármazottjai.



A számtalan anomáliára a ciprusi Oktatási Reformtanács 2004-es jelentés is rávilágított, s megállapította, hogy ez az egész oktatási rendszerre is jellemző, amely etnocentrikus, kulturálisan monolitikus, s szembemegy az Európai Tanácsnak a 21. század történelemtanítására vonatkozó, a párbeszédet és a toleranciát hirdető ajánlásaival (2001/15). A 15 és 23 év közötti görög ciprióta fiatalok és a középiskolai tanárok körében végzett kutatások során kiderült, hogy a leginkább megvetett népcsoport – megelőzve a romákat és az arab vendégmunkásokat – a török ciprióták, annak ellenére, hogy 1974 óta próbálják a két népcsoport közötti közös vonásokra felhívni a figyelmet, s a török név helyett egyre gyakrabban használják már a török ciprióta kifejezést is.

Éles paradigmaváltás kezd kibontakozni a török ciprióták oldalán is. Korábban három fontos általános iskolai tankönyv közül kettőnek is Vehbi Serter, a Török Ellenállási Mozgalom és a szélsőjobb Nemzeti Egységpárt tagja volt a szerzője. Ezek a könyvek részletesen foglalkoznak az 1963-1974-es konfliktussal, faluról falura, napról napra elemezve a görög ciprióta közösségnek a török ciprióta néppel szembeni kegyetlenkedéseit. 2003-as választási győzelme után azonban a polgári nacionalizmust hirdető, Törökországot ostorozó, Ciprus-központú török köztársasági párt a tankönyvek újraírására szólított fel, a kultúrák közötti párbeszédet, valamint a történelem kritikus olvasását hirdetve meg.



Az új tankönyveknek a történelemfilozófiája is megváltozott: már nem a történelem mozgatórugójának tartott konfliktuson van a hangsúly, hanem az együttélésen és az együttműködésen, a politika- és társadalomtörténet helyett pedig a társadalom- illetve gazdaságtörténetre, valamint a kultúrára fókuszálnak. Az új könyveket már nem Atatürk, a modern Törökország megalapítójának portréja díszíti, hanem a választóvonal nélküli Ciprus térképe; az anyaföldet már nem Törökországra, hanem Ciprusra értik; a ciprióták fogalmát pedig kiterjesztik a görögökre is. A nacionalizmus itt már egyértelműen negatív kategóriaként tűnik fel, egy olyan szükséges rosszként, amely a görög nacionalizmusra adott válaszul jelenik meg. Éles váltásnak lehetünk tanúi az 1963-74 közötti „sötét időket” taglaló fejezetek tárgyalását illetően is, ugyanis a Ciprus megosztottságához vezető okok között több már megemlíti a török ciprióták felelősségét is.

A ciprusi kérdés kapcsán megkérdeztük Miklósi Lászlót, a Történelemtanárok Egylete elnökét is. Elmondása szerint a ciprusi kérdést nálunk nem szokták tanítani, és azt (rendszerint) a tankönyvek sem tartalmazzák. Miklósi szerint persze lenne, vagy lehetne értelme foglalkozni ezzel, ám mivel a pedagógusok többsége ezt a korszakot már nem tanítja az iskolákban, ezért a ciprusi kérdés több más problémához hasonlóan elsikkad a tantermekben.