A XIX. század végi és a XX. század eleji magyar festészet egyik legjelentősebb alakja, a nagybányai művésztelep és festőiskola egyik alapítója Bécsben született 1862. február 8-án. 1884-től Rómában tanult, majd a müncheni illetve a nápolyi akadémia növendéke lett. Párizsban a Julian Akadémián képezte magát. Münchenben a leíró ábrázolást követte, Párizsban készült, Kallós Edét ábrázoló festményén a naturalizmus hatása érzékelhető. 1889-92-ben Szentendrén dolgozott, 1896-ban költözött Nagybányára, ahol a festőiskola tanáraként évekig eredményesen működött. Itt alkotta az ember és a természet együttesének bensőséges hangulatú, humanista tartalommal telített remekműveit (A hazatérő favágók 1899, Napsütés 1899, Gesztenyefák 1900, Ábrahám áldozata 1901, Márciusi est 1902). 1905-ben lett a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára. A 10-es években művészetének fő tárgya az emberi test, a női akt ábrázolása lett. Következetes művészete érzékenyen reagált az európai stílusáramlatokra, s azokat saját ízlésének és kultúrájának megfelelően feldolgozva hozta létre egyéni hangú, igényes életművét. Számos festményét őrzi a Magyar Nemzeti Galéria.