Évtizedekre eldőlhet egy vidék sorsa, ha szakszerűtlenül, csak üzleti szempontok szerint vágják az erdőt. Ezért volt jelentős a korszerű erdőgazdálkodásról hozott 1879. évi XXXI. törvénycikk. Rendelkezett az erdei tüzek megelőzéséről, oltásáról, az erdőt károsítók elleni védelemről; tiltotta az irtást (a fatuskóval történő kitermelést) valamennyi futóhomokra telepített erdőben és véderdőben - ezzel a talaj és a rajta lévő vegetáció megóvását kívánta előmozdítani. (Véderdőknek a fatenyészet felső határán álló, illetve az utakat, ipari és mezőgazdasági létesítményeket óvó erdőket nevezték.)
A kincstári, birtokközösségi, testületi, alapítványi, részvénytársulati és hitbizományi erdőkre előírta az államilag jóváhagyott üzemtervek készítését, melyek tartalmazták az erdőkben elvégzendő, illetve elvégezhető munkákat. A kiépülő erdészeti közigazgatás alapját az országos erdőkerületek és erdőfelügyelőségek jelentették.