A holokausztról a mai Magyarországon
2004. április 16. 10:00
Az Országgyűlés 2000-ben a magyarországi holokauszt emléknapjává nyilvánította április 16-át, mert 1944-ben ezen a napon kezdődött a magyar zsidók deportálása. 2001 óta április 16-án minden magyar középiskolában megemlékeznek a holokausztról, de mivel idén ez a nap péntekre esik, a zsidó vallás iránti tiszteletből az állami megemlékezéseket tegnap, csütörtökön tartották. A tegnapi hivatalos megnyitót követően az új, Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ is megnyitja kapuit a nagyközönség előtt. 1945 óta a magyar holokausztról több évtizeden át csakis a mindenfajta szembenézést elkerülő hidegháborús antifasiszta ideológia keretén belül esehetett szó. A felelősséget elhárító propagnadisztikus maszatolást a rendszerváltás kezdetén társadalmi szintű szembenézést sürgető, intenzív vita váltotta fel értelmiségi körökben.
<
A terror kezdete és eredménye
| Ismeretlen idõs férfi arcképe. Készült 1944 május - július között Kelet-Magyarországon |
A deportálás közvetlen előzménye az ország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása volt. A hatalomra jutott, Sztójay Döme vezette bábkormány sorra hozta a zsidóellenes rendeleteket: a zsidónak minősített személyeket középkori szokás szerint sárga csillag viselésére kötelezték, de beszolgáltattatták velük kerékpárjaikat, rádióikat is, a zsidó vagyonokat zár alá helyezték. Zsidó többé nem lehett orvos, ügyvéd, tanár, újságíró, színész; nem lehetett üzlete és ipara sem. A zsidókat kitiltották a nyilvános szórakozóhelyekről, mozikból, színházakból, és a barbárságot betetőzve "faji tulajdonságaik" "tudományos" vizsgálata céljából kutatóintézetet állítottak fel.
1944. április 26-án elrendelték a zsidó lakások "használatba vételét", s a városokban gettókba kényszerítették az embereket. A Felvidéken és Kárpátalján már korábban megkezdődött a gettósítás. Ugyanitt indult meg a zsidók elhurcolása is, ami később kiterjedt az egész országra. Napi négy, emberekkel teli szerelvény indult Magyarországról Auschwitzba. Adolf Eichmann néhány tucat főből álló, Judenkommandónak nevezett német stábját a magyar közigazgatás és csendőrség legnagyobb része aktívan támogatta: csak az ő közreműködésükkel volt lehetséges többszázezer magyar állampolgár szervezett bevagonírozása. Az első vonatok 1944. május 15-án hagyták el Magyarországot Kassán át Auschwitz felé, június végére pedig már szinte a teljes vidéki zsidóságot deportálták.
Az embertelenséggel szemben sem az érintettek, sem a keresztény többség részéről nem bontakozott ki széles körű ellenállás - aki mégis felemlete a szavát, az üldözöttek sorsára jutott. A semleges államok azonban tiltakoztak: így tett a menleveleket is kiállító Svájc és Svédország, az angol király és az amerikai elnök, és az újabb kutatások szerint még XII. Pius pápa is. A magyar közéleti személyiségek közül Serédy Jusztinián hercegprímás, Ravasz László református püspök, és Bethlen István volt miniszterelnök tiltakozott a deportálások ellen. A külföldi és magyar tiltakozások, az egyre szaporodó német vereségek és feltehetően a normandiai partraszállás hatására Horthy Miklós kormányzó július elején leállíttatta a deportálásokat - ám ezzel egyedül a budapesti gettó lakóinak, mintegy 200 000 embernek az életét mentette meg.
A vidéki magyar zsidóság szinte teljes egészében a holokausztnak esett áldozatul. A balti, lengyel, cseh, szlovák és osztrák területektől eltérően, ahol az ott élő zsidóknak a 90%-a elpusztult, a magyarországi zsidóság emberéletben bekövetkezett vesztesége így végül nem emelkedett kétharmad fölé. A holokauszt magyarországi áldozatainak számában ma sincs egyetértés, bár a szaktörténészek egyre újabb részleteket dolgoznak fel, s a pontos adatokhoz egyre közelebb jutunk. Mértékadó kutatások szerint a trianoni országterületre számítva az összveszteség több mint 300 000-re, az 1944-es, megnagyobbodott országterületre számítva közel félmillióra tehető. A holokauszt cigány áldozatainak száma még bizonytalanabb: kb. 5 és 50 ezer közé tehető.
A rendszerváltás óta nemcsak az áldozatok számáról, hanem a holokausztnak a magyar történelemben betöltött szerepéről is intenzív vita folyik Magyarországon történészek, publicisták és egyéb értelmiségiek körében. A magyar társadalmat a második világháború után gyorsan berendezkedő kommunista diktatúra nyomása megakadályozta abban, hogy szembenézzen a népirtásban viselt felelősségével, és egész második világháborús szerepével. A holokausztról - mint a magyar történelem megannyi tragédiájáról és sorsfordulójáról - az elmúlt évtizedekben alig eshetett őszinte szó, s a népirtás a nemzet számára feldolgozatlan maradt. A szocialista korszakban a témát ha nem is tabuként, de a társadalmi "közmegegyezést" veszélyeztető, érzékeny pontként értelmezte a hatalom, így eleve lehetetlenné vált akár a társadalom, akár a történészek részéről bármifajta értelmes kutatás vagy vita. Ezért a tragédia után majdnem fél évszázaddal kellett elkezdenünk nemzetként szembenézni történelmünknek ezzel a gyászos periódusával - ám a munkát nem takaríthatjuk meg.
További részletek:
Romsics Ignác: Magyarország története a 20. században. Osiris, 2001.
Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. MTA TTI, 1989.
Randolph C. Braham: A magyar Holocaust. Gondolat, 1988.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
