A 18. századi Velencében sikk volt örömlánynak lenni

2005. február 1. 11:54

1543-ban ruharendelet szabályozta a lagúnák városában a kurtizánok, utcai színészek öltözetét, s ettől kezdve hétköznapi viselet gyanánt maszkokat és különféle álruhákat hordtak. A rákövetkező évszázadban előkelő rétegekből származó hölgyek és urak is viselni kezdték a különféle álarcokat és köpönyegeket. A divathullám a 18. században érte el csúcspontját, amelyet a kor ünnepelt festője Pietro Longhi, több festményében is megjelenített.

A különleges ruhák, maszkok, frizurák és sminkek, leginkább a gyengébbik nem képviselői számára jelentettek nagyobb szabadságot, akik így könnyűszerrel beléphettek különféle kétes helyekre, így például a játékkaszinók területére. Akadtak olyan extrém hölgyek is, akik férfiruhába öltözve csábítgatták udvarlóikat.

Patricia Fortini Brown szerint azon nők számára, akik örökség nélkül maradtak, az örömlányok életformája gyakran vonzóbbnak tűnt, mint cselédként dolgozni, vagy egy boldogtalan érdekházasságban élni.

A 18. századi Velencében kurtizánnak lenni sikk volt, így nem csodálkozhatunk azon, ha Európa többi városából is akadtak olyanok, akik testük áruba bocsátásából szerettek volna élni. A kéjvágy szolgálónői gyakran pompázatos ruhakölteményekben jelentek meg, azon célból, hogy gazdag polgárnőknek higgyék őket, és így megjelenhessenek a város azon részein, amelyekből a kurtizánok ki voltak tiltva. A jól öltözött rossz lányok a templomokban elfoglalhatták a gazdag polgárokat megillető helyeket is. Az álruha segített áthidalni a társadalmi osztályok közötti szakadékokat.

Bár egyes szakértők túlzottnak tartják a szerző álláspontját a maszkok mindennapi viseletét illetően, Brown állítja, hogy a hatalmas, gazdag és korrupt Velence teátrumhoz hasonlított, ahol a hétköznapi emberek színészi arcot ölthettek. Brown hozzátette, hogy a jelenség bizonyos mértékig felfedezhető volt más itáliai városokban, de a lagúnák városa ezen a téren minden olasz települést felülmúlt.