Hatvanöt éve halt meg Freud

2004. szeptember 23. 15:31

1856. május 6-án született a morvaországi Freibergben (ma a csehországi Pribor) zsidó kereskedőcsaládban. Anyja húsz évvel fiatalabb volt Freud apjánál, akinek Freud születésekor már volt két nagy fia. 1859-ben a Freud-család Lipcsébe, majd egy évvel később Bécsbe költözött, s Freud életének nagy részét is ebben a városban töltötte, itt végezte iskoláit. Bár kezdetben a jogi pálya iránt vonzódott, 1873-ban mégis a bécsi egyetem orvosi karára iratkozott be.

1876 és 1880 között Ernst Brücke élettani laboratóriumában dolgozott, így orvosi tanulmányait elég felületesen végezte, s csak 1881-ben avatták az orvossá. 1882-ben a bécsi közkórházba került, s minden figyelmét az agyanatómiai kutatásoknak, később az idegrendszer szervi megbetegedéseinek szentelte. 1884-ben a kokain élettani hatásait tanulmányozta, de vizsgálódásait hamar lezárta. 1885 tavaszán egyetemi magántanár lett. Az év őszén ösztöndíjjal a híres párizsi ideggyógyintézetbe, a Salpetriere-be került, ahol Jean-Martin Charcot mellett dolgozott és a hisztériára vonatkozó vizsgálatokat végzett.

1886 őszén Bécsben telepedett le, s feleségül vette Martha Bernayst, akitől hat gyermeke született, köztük az az Anna Freud, aki később apja nyomdokaiba lépett. Hazaérkezése után bécsi orvoskollégáival is szerette volna megosztani a Charcot-nál tapasztaltakat, de elképzelése, miszerint a hisztéria férfiaknál is előfordulhat, merev ellenállásba ütközött. Mint idegorvos eleinte elektroterápiával kísérletezett, aztán áttért a hipnózisra. 1889-ben Nancyba utazott Hyppolyte Bernheimhez, hogy tökéletesítse hipnózis-technikáját. Itt tapasztalta meg legerősebben, hogy vannak olyan hatalmas lelki folyamatok, amelyek az emberi tudat számára rejtve maradnak.

Ettől kezdve elsősorban a hisztéria kezelésével foglalkozott, és a hipnózist arra használta, hogy a beteget tünete keletkezéséről kikérdezze. Felvette a kapcsolatot Josef Breuerrel, Bécs egyik legtekintélyesebb háziorvosával, akinek nevét és hisztériás betegekkel végzett vizsgálódásait Freud már korábban ismerte, s saját betegeit is a Breuernál tapasztalt módon kezelte. 1895-ben megjelent közös könyvük Tanulmányok a hisztériáról címmel. E mű megjelenésétől számítják a pszichoanalízis kezdetét.

A két tudós útja azonban a könyv után elvált egymástól. Freud már egyedül arra a meggyőződésre jutott, hogy a neurotikus jelenségek mögött rendszerint nemi természetű indulatok működnek, és bevezetett olyan szakkifejezéseket, mint a libidó és az Ödipusz-komplexus. Az orvosi egyesületek azonban hitetlenkedve és ellenkezve fogadták Freud elméletét.

Freud technikája megváltozott, mikor felhagyva a hipnózis alkalmazásával, rátért az ún. szabad asszociációs módszerre, melynek lényege: a kezelés során mindent elmondani, ami az eszünkbe jut. Figyelme ezután az álmokra és megfejtésükre irányult. 1900-ban megjelent Álomfejtés című könyve, melyben azt állítja, hogy minden álmunk valamely elfojtott vágy teljesítése. 1904-es, A mindennapi élet pszichopatológiája című munkájában pedig az emberek gyakori kis elvétéseinek magyarázatát kutatta.

Eközben teljesen elszigetelődött az orvosi világtól, többnyire nem vettek róla tudomást, vagy ha mégis, elméleteit nevetségeseknek tartották. 1902-ben azonban megtört a jég: néhány fiatal bécsi orvos részvételével kis kör szerveződött a pszichoanalízis tanulmányozására.

1906 után Svájcban és Németországban is felébredt az érdeklődés e fiatal tudományág iránt. 1908-tól Salzburgban minden évben összegyűltek a mozgalom követői, és Carl Gustav Jung szerkesztésében folyóiratot is kiadtak. 1910-ben Ferenczi Sándor javaslatára megalakították a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesületet. 1909-ben Freud Amerikába utazott, és Worcesterben megtartotta az Öt előadás-t a pszichoanalízisről, amely később nyomtatásban is megjelent.

Hazatérte után Freud tovább folytatta pszichoanalitikai gyakorlatát, és sorra jelentek meg könyvei: Totem és tabu (1913), A pszichoanalitikai mozgalom története (1914), Bevezetés a pszichoanalízisbe (1916-1917), A halálösztön és az életösztönök (1920), Tömeglélektan és én-analízis (1921), Az ősvalami és az én (1923), Önéletrajz (1925), Egy illúzió jövője (1927), Mózes és az egyistenhit (1938).

1930-ban kisebb szívrohama volt, emiatt Anna lánya vette át a neki adományozott Goethe-díjat. 1935-ben a Brit Királyi Orvosi Társaság tiszteletbeli tagjává választották.

1938-ban, Ausztria náci megszállása után családjával együtt veszélybe került: házkutatást tartottak nála, könyveit elégették, pénzét elkobozták. A nemzetközi tudósközösség, illetve Roosevelt amerikai elnök segítségével végül sikerült Angliába menekülnie. A szabadságot azonban nem sokáig élvezhette, mert elhatalmasodó szájrákja következtében 1939. szeptember 23-án Londonban elhunyt.

(MTI Panoráma - Sarudi Ágnes, Sajtóadatbank)