Hajnal István

2004. szeptember 2. 03:49 Megyesi Csaba

`Elhallgattatott` munkássága

1921-ben habilitált "Írástörténet az írásbeliség felújulása korából" című művével, amelyet a történész-céh, ha nem is fenntartások nélkül, de lényegében rendkívül elismerően fogadott. Az elismerés a felfedezésszámba menő új eredményeinek szólt, a fenntartások viszont a merész magyarázatnak, amivel új elméleti keretbe igyekezett rendezni a feltárt tényeket.

A kutatás a XII-XIII. századi magyar, osztrák, német és francia oklevelek írásformáinak aprólékos összehasonlításából állt, ami kétségtelenné tette, hogy az Alpoktól északra eső területen az egymástól legtávolabbi vidékek is meglepő szinkronban vannak egymással az írásfejlődés szempontjából: ami változás, új "divat" a betűk rajzolásában, az írás technikájában időről időre Franciaországban megjelenik, az csaknem egyidejűleg a közép- és kelet-európai területeken is feltűnik. A magyar írásbeliség persze gyérebb, szórványosabb volt, mint a francia, de technikailag nem maradt el tőle; kevesebb oklevelet produkált ugyan, de az a kevesebb épp vagy majdnem ugyanolyan volt, mint az ugyanakkor francia földön írottak.

Ez már magában is nagy jelentőségű felfedezés volt, hiszen addig azt hitték, hogy az írásformák lassan terjedtek vidékről vidékre, s hogy Kelet-Európa mintegy 50-100 éves késéssel követte a nyugatot. Hajnal azonban új magyarázattal állt elő. A meglepő párhuzamosságból arra következtetett, hogy az okleveleket kiállítók alighanem ugyanabban az iskolában sajátították el az írás mesterségét.

Az 1936 végén megjelent a nagy munka: Az újkor története.

"Mély és újveretű , új felfogású könyv ez. Az első magyar nyelvű igazi egyetemes történelem, de még az egész világirodalomban is újszerű, új módszereket kijelölő , új eredményeket kifejező munka" - írta Istványi Géza, a fiatal történésznemzedék legtehetségesebbnek tartott képviselője. Az újkor története valóban egyfajta tiszta társadalomtörténet: nyoma sincs benne a szakmai elfogultságnak, ami az 1933-34-es tanulmányokat jellemezte. A könyv így azzal a ritka élménnyel szolgál, hogy minden különleges nézőpont és magyarázó elv előzetes magunkra erőltetése nélkül megérthetjük  a modern társadalom kialakulásához vezető történeti fejlődést. Pusztán annak alapján, amit a társadalomról, annak szerkezetéről, különböző típusairól, sajátos fejlődéstörvényeiről mintegy menet közben megtudunk - azokból az elszórt megjegyzésekből, rövid fejtegetésekből, amiket Hajnal olykor magyarázatképpen az éppen tárgyalt eseményekhez fűz. Hajnal megújította és európai színvonalra emelte az egyetemes történet hazai művelését.

A Válasz utolsó, 1949/5-ös számában megjelent "Az első gépek" c. esszéjében, ebben a technikatörténeti témájú, de nem is titkoltan gazdaságpolitikai célzatú tanulmányában Hajnal a múlt tanulságaira hivatkozva, de már a szocialista jövő perspektíváját szem előtt tartva egy olyan iparfejlesztési programot ajánlott, amely a munka humanizálásának szempontját a termelés fokozásának szempontja elé helyezné.

Maga Hajnal írástörténeti munkásságát tartotta a legtöbbre, ezen belül is első könyvére, az 1921-es Írástörténetre volt a legbüszkébb. Kétségtelen, hogy írástörténészként is jelentőset és maradandót alkotott; a középkori egyetemeken folyó írásoktatással kapcsolatos tézisét ma már elismeri a nemzetközi tudomány.
Kevés olyan nagy alakja van a magyar tudománytörténetnek, akinek a munkássága annyira elszigetelt és visszhangtalan maradt volna, mint az övé. Pedig "formális teljesítménye" alapján akár világhírű is lehetne, hiszen annak az új szellemű, új szemléletű történetírásnak volt úttörője a 30-as évek Magyarországán, amelyet Franciaországban is csak akkor indított világhódító útjára Marc Bloch és Lucien Febvre.

A modern társadalomelmélet, főleg a rendszerelméleti kezdeményezéseknek köszönhetően , ma már messze meghaladta a Hajnal korabeli szociológia színvonalát, és olyan eredményeket produkált, amelyek fényében végképp elavultnak tűnik a társadalom mibenlétéről és természetéről való korábbi gondolkodás. Hajnal társadalomelmélete nem veszi fel a versenyt ezekkel a modern eredményekkel, az a mód azonban, ahogy a struktúrafogalom segítségével összekapcsolta a társadalomelméletet és a történelemelméletet, mindmáig példa nélküli.

A középkor rehabilitálása, hála elsősorban az Annales történészeinek, mára már befejezett tény: senkinek sem jutna ma már eszébe, hogy "sötét középkorról" beszéljen. Az európai fejlődésnek az az értelmezése azonban, amivel Hajnalnál találkozhatunk, nem egyszerűen a középkor újraértékelésén alapul, hanem az európai fejlődés és általában a társadalmi fejlődésnek és feltételeinek újragondolásán és ma is új és eredeti magyarázatnak tekinthető. Ez azt jelenti, hogy ebben a vonatkozásban Hajnalt nem erősítették meg az újabb fejlemények. A modern szintézisek minden újdonságuk ellenére továbbra is a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet hagyományos magyarázataival dolgoznak. Az alapfeltevés változatlanul az, hogy a kapitalizmus a feudalizmus antitézise - és ezért a feudalizmuson belüli, a feudalizmussal valamiképpen ellentétes, azt bomlasztó stb. elemek szolgálnak kiindulópontként. Hajnalnál ezzel szemben a kapitalizmus a feudalizmus szerves folytatása és kibontakozása, amely még a teljes ellentétbe fordulva is megőriz valamit középkori eredetéből. Ez a magyarázat ma is éppen olyan új, mint negyven éve volt, és van annyira eredeti, hogy legalábbis érdemes legyen megvitatni. Ehhez azonban az kellene, hogy Hajnal koncepciója valahogyan bekerüljön a nemzetközi tudományos eszmecserébe - amire ma éppoly kevés a remény, mint ezelőtt harminc éve volt.

Összefoglalóan tehát úgy lehet értékelni Hajnal teljesítményét, hogy európai színvonalú tudós és gondolkodó volt, aki, ha sorsa úgy alakul, Nyugaton minden bizonnyal élvonalbeli, megbecsült, elismert személyiséggé válhatott volna - s akkor, mint világhírű magyar származású tudóst talán itthon is jobban ismernénk.
Hajnal azonban nem csak hogy nem lett világhírű, de itthon is mindvégig elszigetelt, szinte ismeretlen maradt: nem alakult ki körülötte igazi iskola, és műveinek sem volt olyan visszhangjuk, amilyet megérdemeltek volna.
Mi lehetett az oka ennek a visszhangtalanságnak?

Ha csak a világhír elmaradásáról lenne szó, könnyű lenne a válasz, hiszen Hajnal itthon maradt, márpedig magyar tudós, pláne társadalomtudós a tapasztalatok szerint csak úgy lehet világhírű, ha emigrál. Hogy saját hazájában is szinte ismeretlen maradt, s ráadásul egy olyan korszakban, amikor a történettudomány az érdeklődés homlokterében állt, és amikor szeizmográf-érzékenységű elmék - Babits és mások - figyelték az európai és a hazai szellemi élet minden kis rezdülését - ez már nem magától értetődő.

A történetírás iránt valóban volt érdeklődés, de Hajnal világtörténész volt, a világtörténet pedig nálunk mindig háttérbe szorított terület volt. Közérdeklődésre igazán csak a hazai történet művelői számíthattak; ezért aztán a világtörténeti tanszékek gazdái is mind magyar témákkal foglalkoztak, legfeljebb ezek nemzetközi vonatkozásaival. Általános volt a meggyőződés, hogy a világtörténet a nagy nemzetek ügye, magyar tudós ezen a területen eredetit vagy jelentőset úgysem alkothat.

Épp ezért kellett volna feltűnnie, gondolhatnánk, hogy Hajnal személyében végre igazi művelője támadt ennek a területnek, aki mindjárt első munkájával csattanósan cáfolta ezt a vélekedést. De talán épp ezért nem keltett feltűnést: ilyesmire nem lehetett számítani, tehát nem is számítottak rá; és mert nem számítottak rá, nem is vették észre, amikor mégis bekövetkezett.

Nincs tehát ellentmondás Hajnal teljesítménye és elszigetelődése között. Hajnal egy elméletileg is egyenértékű alternatívát állított szembe a szellemtörténettel - amikor az éppen azzal igyekezett legitimálni hegemóniáját, hogy az egyedüli lehetőséget jelenti a pozitivizmus meghaladására. A legtoleránsabb magatartás, amit a szellemtörténészek egy ilyen kihívással szemben tanúsíthattak, a hallgatás volt. Egyszerűen nem vettek róla tudomást. Megtámadni nem lett volna értelme, ezzel csak ráirányították volna a figyelmet; hallgatni egyszerűbb volt és hatásosabb.

Hajnal gondolatrendszere mindmáig nem épülhetett be igazán a magyar közgondolkodásba, de még a társadalomtudományos gondolkodásba sem. Ennek okait láttuk: 1945 előtt hallgatás vette körül, 1945 után, pedig egyszerűen elhallgattatták. Neve és munkássága a legutóbbi időkig jóformán csak történész körökben volt ismert valamennyire. A szélesebb közönség számára gondolatainak egy részét Erdei és Bibó művei közveítették, illetve Kemény István és Márkus István munkássága. Ma már Hajnal műveivel is jelen van a magyar társadalomtudományban, és előbb-utóbb bizonyára elfoglalja méltó helyét a közgondolkodásban is.

Forrás:
Lakatos László: Hajnal István történelemszociológiája, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 1996.

1. Félbetört életpálya
2. `Elhallgattatott` munkássága