A tápiószelei kúria: a megmaradás titka
2002. október 30. 20:57 N. Kósa Judit
Akad néhány szerencsés kastélyépület Magyarországon, amely szinte csodával határos módon olyannak őrződött meg, amilyennek egykori tulajdonosai ismerték
Akad néhány szerencsés kastélyépület Magyarországon, amely szinte csodával határos módon olyannak őrződött meg, amilyennek egykori tulajdonosai ismerték. Megmaradt a teteje, épek az ablakai, nem szedték föl a padlóját, nem szabdalták föl az elegánsnak megtervezett belső tereit. A sors kegyeltjeinek még a kertjük is épen vészelte át az elmúlt fél évszázadot. Fáikat nem vágták ki tüzelőnek, díszparkjuk helyére nem telepítettek községi focipályát.
Olyan hajdani nemesi lak azonban aligha van több e hazában, mint a tápiószelei Blaskovich-kúria. Ennek a kis épületnek még a berendezése is megmaradt ugyanis. A véletlenek szerencsés összjátékának köszönhetően bútorait, évtizedeken át nagy gonddal összeválogatott különleges tárgyait sem a falun átvonuló katonák, sem az éber falubeliek nem vitték magukkal. A Blaskovichok otthona tulajdonképpen mindmáig olyannak látható, amilyennek a két fivér, György és János csaknem száz évvel ezelőtt megálmodta. Immár fél évszázada múzeumként várja az érdeklődőket.
A faluban bensőségesen csak „bácsik”-ként emlegetett Blaskovichok története igazi magyar abszurd. Hiszen a két fivér, aki szinte mindent feláldozott a kúriában egybehordott gyűjtemény gazdagítása és megóvása érdekében, végül is épp ennek a kollekciónak köszönhette, hogy haláláig a saját házában lakhatott. A múzeum felügyeletéért és a tárlatvezetésért cserébe szolgálati lakásnak jelölték ki számukra a saját hálószobájukat. Így esett, hogy a Blaskovich-kúria épen maradt, és segítségével a mai látogató is képet kaphat arról, hogyan élt a XIX. században és a XX. század elején egy jómódú köznemesi család.
De kezdjük inkább az elején a történetet. A tápiószelei kúriát 1906-ban építtette Viczián Kálmán. A megrendelő láthatóan a klasszicista ideált tartotta szem előtt: a nem túl nagy, rendezett kertben négyszögletes épületet emeltetett négy oszlopon nyugvó, timpanonos portikusszal. A megszokott formától csak annyiban tért el, hogy megpróbálta egy kicsit várkastélyosra venni a figurát. Ezért aztán a homlokzat két sarkához hozzáragasztatott egy-egy sisakos tornyot is. Viczián Kálmán azonban nem sokáig lakta a különös kis épületet. 1912-ben eladta a trencséni eredetű Blaskovichoknak, akik addigra már a Tápióság több településén gyökeret eresztettek.
A házat megvásárló Blaskovich fivérek ekkoriban még fiatal emberek voltak. A 34 éves György jogot végzett, a 29 éves János pedig mezőgazdasági akadémiát. A gyűjtőszenvedélyüket nagyapjuktól örökölték, aki 1848 tavaszán lerakta a családi gyűjtemény alapjait: festményeket és metszeteket vásárolt Pyrker János László egri érsek hagyatékából. (Ebből a kollekcióból a Nemzeti Múzeum képzőművészeti tára is gyarapodott.) A fivérek édesapja folytatta a műgyűjtemény építését, hogy aztán 1911-ben bekövetkezett halála után ez a kötelesség is a fiaira maradjon.
A fivérek mindent a gyűjtés szolgálatába állítottak. Tiszántúli birtokukat eladva teremtették meg a vásárlások alapját, és az emlékezet azt is megőrizte, hogy a környékbeli nemes családoktól eltérően ők szerényen, már-már spórolósan éltek. Mindemellett nemcsak festményekre, bútorokra és különleges fegyverekre meg pipákra vadásztak a műkereskedőknél, hanem gyakorlatiasabb módon is gyarapították a műgyűjteményüket. Régészeti ásatásokat folytattak a környéken: kutatásaiknak köszönhetően került elő 1923-ban a közeli Tápiószentmártonban az az arannyal futtatott szkíta fejedelmi pajzsdísz, amely máig a Nemzeti Múzeum féltett kincse. A sikeren fölbuzdulva a harmincas évek végétől Tápiószelén is föltártak egy szkíta temetőt.
Nem mondhatni, hogy a Blaskovichok ne készültek volna föl a közelítő veszélyre. Még 1944 októberében négynyelvű menlevelet szereztek a Nemzeti Múzeum főigazgatójától, amelyben magyarul, angolul, németül és franciául is leíratott, hogy a kúria berendezése pótolhatatlan nemzeti kincs. Talán ennek köszönhető, hogy a novemberben bevonuló szovjetek nem bántották a műgyűjteményt. A kapu fölé kiírták, hogy „muzéj”, a katonák pedig be-betértek egy tárlatlátogatásra. A kúriát 1952-ben nyilvánították hivatalosan is múzeummá. Alig változott valami: akkortól, akárcsak addig, a „bácsik” vezették körbe a látogatókat, és továbbra is minden percüket a gyűjteménynek szentelték. György 1960-ig, János 1967-ig élt.
Aki ma jár a tápiószelei múzeumban, jólesően tapasztalhatja, hogy már-már rigorózusan őrzik a hagyományt. A szobákban ma sincsenek hosszú kiírások, ehelyett tárlatvezetők mesélik el a látogatónak, mit lát. A séta az időszaki kiállításoknak otthont adó oldalépületből indul – hajdan itt voltak a kiszolgáló helyiségek, például a kamra és a konyha –, és egy vadásztrófeákkal zsúfolt kis folyosón keresztül juthatunk be a ház központi szobájába, az ebédlőbe. A timpanon alatt nyíló szárnyas ajtó szolgált egykor főbejáratul.
Az épület tulajdonképpen gyorsan végigjárható, de temérdek látnivalót kínál. Az ebédlőben trófeák és ásványok, a vitrinekben ezernyi apróság. Az innen nyíló szalonban a falat a festmények uralják, de láthatunk egy rendkívül szép empire garnitúrát is: a legelegánsabb kastélyoknak is dísze lehetne. Ha a másik irányba indulunk, a nappaliba jutunk. Itt egy „köznemesibb” bútoregyüttes fogad, az aprócska toronyszobában viszont az egyik legkülönösebb darab, az állítható támlájú olvasókarosszék vonzza a tekintetet. Ugyancsak a nappali dísze a XVIII. század végéről való, gömb alakú varróasztalka, amely ritka kincs, ráadásul kísérteties a múltja. A Blaskovichok családi legendája szerint minden tulajdonosára szerencsétlenséget hozott; nem csoda, hogy még a fivérek is meggyanúsították, miatta nem találtak maguknak társat egész életükben. A béke kedvéért mindenesetre nem úgy tekintettek rá, mint a tulajdonukra, hanem pusztán múzeumi darabként tartották nyilván.
A nappaliból a dolgozószobába visz az út. Talán itt, a könyvesszekrények előtt érezni leginkább, hogy nem kiállításon, hanem egy elnéptelenedett lakóházban járunk. Gazdasági folyóiratok és regények váltják egymást az üveg mögött: lám, a Blaskovichoktól az olyan bestsellerek sem voltak idegenek, mint A halászó macska utcája.
A ház eredeti alaprajza szerint az ebédlő és a szalon mögötti traktus a hálószobák helye volt, de ma már ezek a helyiségek is a gazdag műgyűjtemény egy-egy szeletének adnak otthont. Fegyverek, lószerszámok láthatók a vitrinekben, a kisebbik helyiségben pedig ott áll a fivérek által csak Rákóczi-szekrényként emlegetett, XVIII. századi barokk bútordarab.
A látogató legfeljebb azt sajnálhatja, hogy a múzeum itt is, mint a legtöbb lakáskiállítás esetében, legyőzte a kúriát. Az élet munkájával összegyűjtött műtárgyak mára ellepték azokat a tereket is, ahol ez a két különleges ember élt: a hálószobáikat, a konyhájukat és a fürdőszobájukat. Pedig a mostani látnivalóknál már csak az lehetne érdekesebb, ha a Blaskovichok mindennapi életének színtereibe is bepillanthatnánk. Megnézhetnénk a száz évvel ezelőtt berendezett konyhát, benne a bizonnyal hatalmas tűzhelyet, és megleshetnénk, milyen volt a fürdés és a mosás tere ebben a nemesi otthonban. Ki tudja, talán még most sem késő nekifogni a rekonstrukciónak.
szerkesztőségét!
