A állambiztonság törvénytelen akciója
2002. augusztus 24. 16:12 Bartus László
Németh Miklós miniszterelnök utasítására 1989. augusztus 24-én a diktatúra titkosszolgálata szervezte a Nemzetközi Vöröskereszt akciójának álcázott szöktetést, amelynek során 101 keletnémet menekültet egy svájci repülőgépen Nyugatra szállítottak az NSZK budapesti nagykövetségéről.
Németh Miklós miniszterelnök utasítására 1989. augusztus 24-én a diktatúra titkosszolgálata szervezte a Nemzetközi Vöröskereszt akciójának álcázott szöktetést, amelynek során 101 keletnémet menekültet egy svájci repülőgépen Nyugatra szállítottak az NSZK budapesti nagykövetségéről. A KGB nem avatkozott be, a törvénytelen menekítés a határnyitás főpróbája volt. A titkos akcióról most beszéltek először a kémelhárítás egykori tisztjei a Magyar Hírlapnak.
Az előzményekre sokan emlékeznek. 1989 nyarán 140-150 NDK-beli menekült bevonult az NSZK budapesti követségére, konzulátusára és vízumosztályára. A kilátástalan helyzetű keletnémet állampolgárok szinte megbénították a nyugatnémet követség munkáját, ellátásuk nem volt megoldható, és határsértés nélkül nem távozhattak nyugati országba. Az NSZK nem tehette meg, hogy kiszökteti őket, de el sem küldhették a menekülteket, hogy térjenek haza. A Stasi ügynököket szervezett a menekültek közé, veszélyes lett volna visszatérniük azoknak, akik meggondolják magukat. Az NSZK követségén diplomáciai védelmet élveztek, de kijönni onnan nem tudtak, mert a magyar hatóságok akkor még nem engedték át őket az osztrák határon, és kiadták volna őket az NDK-nak.
Augusztus 23-án délután fél ötkor Pallagi Ferenc miniszterhelyettes, a BM III. főcsoportfőnökségének akkori vezetője telefonon magához hívatta Dankó Lászlót, a III/II. (kémelhárítás) csoportfőnökség helyettes vezetőjét. A beszélgetés során elmondta, hogy a miniszterelnök (Németh Miklós) a szolgálat segítségét kérte ahhoz, hogy az NDK-beli menekülteket kijuttassák az országból. Nem kelet, hanem nyugat felé.
Pallagi Ferenc az érvényben levő törvények alapján erre parancsot nem adhatott, a beosztottak bűncselekmény végrehajtására vonatkozó utasítást megtagadhattak. A megbeszélésen kiderült az is, hogy a tervről csak néhány kormánytag tud: Horn Gyula külügyminiszter, Horváth István belügyminiszter és még ketten, akiket Pallagi nem nevezett meg. Pallagi azt kérdezte, mennyi időre van szükségük az akció operatív végrehajtásához. Dankó László azt mondta, 24 óra alatt lebonyolítható.
Másnap délelőtt 10 órakor összeült egy operatív bizottság, amelyben részt vett a Külügyminisztérium képviselője, a Nemzetközi Vöröskereszt embere (róla a kémelhárítók megállapították, hogy az NSZK titkosszolgálatának, a BND-nek a tisztje, aki "nagyon jártasnak mutatkozott ebben a munkában"), a Magyar Vöröskereszt alkalmazottja és a magyar kémelhárítás tisztjei. Éjszaka készítettek egy tervet, melyet az ülésen a többiek is elfogadtak.
Csapdától féltek
A terv szerint augusztus 24-én éjszaka 24 órakor egyszerre mind a három épület előtt megjelenik egy-egy autóbusz, melyekbe 10-15 perc alatt kell beszállniuk a menekülteknek. A követségen dolgozó diplomaták feladata az volt, hogy a kelet-németeket egy órával az indulás előtt tájékoztassák arról, hogy utaznak. A magyar hírszerzés adatai szerint nyolc-tíz NDK-beli ügynök volt a menekültek között. A kémelhárítás szerint akkor nagy számban tartózkodtak Budapesten a Stasi emberei, és tartottak attól, hogy megakadályozzák az akciót. A BND feladata volt, hogy semmi se szivárogjon ki a buszok érkezéséig. Az NDK állampolgárai formálisan a Nemzetközi Vöröskereszt okmányaival hagyhatják el az országot, a magyar kormány humanitárius okból hozzájárul ehhez, de hivatalosan arról szó sem volt, hogy az akciót a magyar kémelhárítás szervezi.
A külügy és a Nemzetközi Vöröskereszt feladata a tervben az volt, hogy megadott időre egy svájci felségjelű (és a Nemzetközi Vöröskereszt által bérelt) gép Ferihegyen készenlétben álljon. A német nagykövetség a jól ismert precizitással szervezte meg az akciót: mind a három helyszínen pontban 23 órakor közölték a bent levőkkel, hogy repülőgéppel Nyugatra szállítják őket.
A menekültek egy része nem hitte, hogy ez igaz. Voltak, akik csapdát emlegettek, és mindenkit felszólítottak, hogy maradjon. Végül összesen 101 ember szállt fel a három buszra, a férfiak egy része itt maradt. Ők arra számítottak, hogy nőket és gyerekeket nem bántanak, ha mégis csapda lenne. A nagykövetségről pedig tehetnek majd valamit, ha bajba jutnak. Bizalmatlanság a szervezés szakaszában is volt: a nagykövetség tisztje azt kérdezte, milyen garanciát tud adni a magyar állambiztonság, hogy nem a Gulágra viszik az NDK-sokat. Rövid töprengés után a magyar fél tiszti becsületszavát adta, amit a nyugatnémet szolgálat embere - akár a filmekben - elfogadott.
A nagykövetségen úgy készítették elő az akciót, hogy színes (háromszög és négyszög alakú) kartonkártyákat adtak a beszállóknak. A bejáratnál csak a buszra lehetett felszállni, senki nem távozhatott máshova. Mindegyik buszon két-két németül beszélő magyar kémelhárító tiszt biztosította az útvonalat.
Kitört a pánik
Az Üllői úton haladó konvoj közelében váratlanul felbukkant egy rendőrautó, és szirénázni kezdett. Az utasok először elsápadtak, majd kitört a pánik, és a menekültek elindultak az ajtók felé. Többen ki akartak
ugrani, egy férfi a vészkijáratot próbálta kinyitni. Ordítás hallatszott, eluralkodott a félelem. A magyarokat megdöbbentette a rettenet látványa, mi várhat azokra, akiket a keletnémet hatóságok elfognak. Csillapították az embereket: nyugodjanak meg, a rendőrök nem értük jönnek. A rendőrautó továbbment, és nem állította meg őket.
A három busz utasai láthatták a Fidesz embereit is, akik a Stefánia úton a csehszlovák nagykövetség előtt éppen ezen az estén követelték Deutsch Tamás szabadon bocsátását. A sors fintora (és a korszak skizofrén ellentmondásainak egyike) volt, hogy míg a Fidesz aktivistái a rendszer ellen tüntettek a csehszlovák követség előtt, a diktatúra által működtetett magyar állambiztonság 101 keletnémetet szöktetett a nyugatnémet hírszerzéssel a demokratikus Nyugatra. Ugyanakkor ez a magyar állambiztonság még figyelte a rendszer ellenségeit, és zaklatta a demokratikus ellenzék tagjait.
A buszok hajnali két óra előtt érkeztek Ferihegyre. A reptér gazdasági bejáratán gördültek be a peronra, és a Swissair gépe mellé álltak. A Nemzetközi Vöröskereszt (civil!) tagja szabályosan jelentett (éppen csak nem tisztelgett), hogy az emberek megérkeztek, és készen állnak a beszállásra. Riadt tekintetű asszonyok szálltak ki a buszokból, karjukban két-három éves gyerekeket szorongatva. Akkor kezdtek felengedni, amikor meglátták a gép svájci személyzetét. Felemelték a színes kártyákat, nehogy itt maradjanak. A gyerekek kezét az asszonyok tartották fel, kezükben a kartonokkal. A BND tisztjei egyre szaporábban irányították az embereket a gép ajtaja felé. Amikor beültek a repülőbe, és a pilóta közölte, hogy a gép legközelebb Bécsben száll le, kitört a boldogság.
Nem indult a pilóta
A gép azonban sehogyan sem akart felszállni, ami újabb nyugtalanságot okozott. A beszállással fél három előtt végeztek, az irányítótorony megadta az engedélyt a felszállásra, de a svájci gép nem mozdult. A pilóta közölte, hogy neki 3 óra a megadott felszállási idő, előbb nem indulhat el. A szóváltás egyre durvább lett, a magyar titkosszolgálat tisztjei kevés híján megverték a repülőgép vezetőjét, akit a torony utasított, hogy azonnal hagyja el a magyar légteret.
Reggel fél hétkor a bécsi rádió bemondta, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt repülőgépén 101 NDK-beli állampolgár a Magyar Népköztársaságból Bécsbe érkezett. Reggel 8 órakor az NDK titkosszolgálati összekötője berontott a kémelhárításhoz, hallottak-e a történtekről. Ők nem tudtak semmit, de utánanéznek. Egy óra múlva hivatalosan jelezték, hogy igaz a hír, a vöröskereszt valóban kivitt 101 keletnémet állampolgárt. Délelőtt 10 órakor megjelent a KGB összekötő tisztje is, akinek fülig ért a szája, és azt mondta: "Nagyon fáradtnak látszatok, mit csináltatok az éjjel?" Ebből sejtették az állambiztonság tisztjei, hogy az akciót a vezetés egyeztette Moszkvával, vagy azok utólag nem kifogásolták.
Az NDK-ban tudták, hogy ezt a titkosszolgálat nélkül nem lehetett volna megtenni. De már nem csináltak belőle nagy ügyet: októberben egy állambiztonsági találkozón a Stasi tisztjei Berlinben "vén hülyének" nevezték a politikai vezetés egyes tagjait.
Ezzel párhuzamosan Prágában az ottani BM-es magyar tiszt parancsot kapott, hogy tegyen meg mindent Deutsch Tamás és társa kiszabadításáért. A csehszlovákok először azt mondták, hogy legalább azt várják meg, amíg Deutsch társa néhány nap alatt kijózanodik. A csehszlovákok arra is panaszkodtak, hogy a Fidesz frontembere mennyire rosszul viseli a fogságot: bármit megtenne, hogy szabaduljon. Alá is írt ott valamit, de az nem beszervezési nyilatkozat volt. Az állambiztonság köreiben terjengő legenda szerint azt ígérte a BM prágai tisztjének, hogy "belügyminisztert csinálnak belőle", ha kiviszi onnan, és a Fidesz hatalomra kerül. De ez csak legenda.
Részlet a Népszabadság 1989. augusztus 25-ei számából
"Nyugatra távoztak az NDK-állampolgárok a budapesti NSZK-nagykövetségről
A magyar kormány - emberiességi megfontolások alapján - hozzájárult ahhoz, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt Bizottságának közreműködésével megoldást nyerjen az NSZK budapesti nagykövetségén tartózkodó NDK-beli állampolgárok ügye. A Német Demokratikus Köztársaság 101 állampolgára a Nemzetközi Vöröskereszt útiokmányaival augusztus 24-én a kora hajnali órákban Ausztriába távozott. (...) Kohl kancellár hangsúlyozott köszönetet mondott a magyar kormánynak nemes eljárásáért, azért, hogy e nehéz helyzetben építő magatartást tanúsított. (...) Ami az akció részleteit illeti, miután az NDK-menekültek megkapták a Nemzetközi Vöröskereszt dokumentumait, a szervezet oltalma alatt csütörtökön a Ferihegyi repülőtérre vitték őket, ahonnan előbb Bécsbe repültek. Útjuk innen busszal az áttelepülők részére nyitott nürnbergi táborba vezetett."
Horn: Nem tudták a szovjetek
Horn Gyula, a Németh-kormány külügyminisztere, későbbi miniszterelnök, a Magyar Hírlapnak elmondta: a szovjeteket nem tájékoztatták előre az augusztus 24-ei akcióról, és nem kérték a hozzájárulásukat sem, ne kelljen állást foglalniuk. Különben abba a helyzetbe hozhatták volna őket, hogy nemet kelljen mondaniuk. Horn Gyula szerint hírszerzői úton biztosan tudomást szereztek róla, de az nem volt hivatalos információ, amire reagálniuk kellett volna. "Később Sevardnadze külügyminiszternek mindent elmeséltem részletesen" - nyilatkozta Horn Gyula.
szerkesztőségét!
