Kritika vagy történetírás?
2002. augusztus 18. 13:07 Hahner Péter
Ez a könyv azoknak fog tetszeni, akik ragaszkodnak a világtörténelem ötfelvonásos modelljéhez... akik megvetik a demokratikus politikai berendezkedést... akik nem szeretik Amerikát.
<
A könyv fő problémája azonban nem az adatok megbízhatatlansága, hanem a szerzőnek az a törekvése, hogy egy társadalmi-politikai rendszer megismerése helyett annak bírálatára, elutasítására helyezze a hangsúlyt. `Amerika globális nagysága... nem egyszerűen tekintélyt, tiszteletet vagy áhítatot kell hogy kiváltson a világ más térségeiben, hanem kellő kritikát is` - írja a 7. oldalon. A kritikai szemlélet erőltetésének azonban a történészi elemzés látja kárát. Könyvéből nem arról értesülünk, hogy miért került sor a megtörtént eseményekre, hanem arról, hogy ezeknek másképpen kellett volna történniük. Például Andor közli velünk, hogy szerinte miért nem volt indokolt az atombomba ledobása Hirosimára, azt viszont nem közli, hogy a kortársak (és számtalan történész!) szemében miért tűnt indokoltnak a bevetése.
Ha pedig elmondja, hogy mi volt az oka egy-egy eseménynek, e magyarázatok végtelenül hasonlítanak egymásra. Minden azért történt meg, mert bizonyos gazdasági érdekek így kívánták. Mindent a nagytőke érdekei határoznak meg. Lincoln Republikánus Pártja `az északi tőke` pártja (32. o.), a terjeszkedés mellett `az amerikai tőkések agitáltak` (53. o.), a trösztellenes törvények a kapitalizmust védelmezték (65. o.), a New Deal `a tőkés termelés mélyrétegeiben és az elosztási harcokban érlelődött` (109. o.) stb. stb. Ez a polgárellenesség olykor abszurd megállapításokra ragadtatja Andort: szerinte az 1760-as évek függetlenségi mozgalmának `fő bázisát a választójoggal nem rendelkező, nincstelen dolgozók, inasok, rabszolgák és nők alkották` (14. o.). Nők és rabszolgák, a XVIII. században... A kereskedő, vállalkozó polgár tehát még a XVIII. században sem lehetett `fő bázisa` valamely haladó mozgalomnak. Az Egyesült Államok `félelmetes gépezet` (7. o.), `önző, anyagias világ` (58. o.), `Amerika egy nagy öncsalásban él, mely példátlan a világtörténelemben` (85. o.), sőt Amerika `veszélyes a világra` (324. o.)! `Nagy piactérré kívánja változtatni az amerikai és más nyugati vállalatok számára (367. o.). Amerikában szinte csak szörnyű dolgok történtek szerzőnk szerint a XX. században. `A századelőn még a bérrabszolgaság legkegyetlenebb formái léteztek` (45. o.), a húszas évek légköre `egyre nyomasztóbb` lett (79. o.), a harmincas években pedig az Egyesült Államok `sem anyagi, sem erkölcsi szempontból nem tudott normális megélhetést és együttélést biztosítani polgárainak" (94. o.). Az ötvenes évek kapcsán egy Cseh Tamás-dalt idéz fel a szerző, holott a híres sor ("Az ötvenes évek szűk levegője..." 196. o.), ha jól emlékszem, nem kifejezetten az amerikai mindennapokra utalt. A nyolcvanas-kilencvenes évek története már csak a hanyatlás felgyorsulásáról, a szegénység növekedéséről szól, 15 millió amerikai "ha nem is anyagilag, de morálisan" jobban érezné magát "ha Nepálban vagy Thaiföldön születtek volna" (266. o.). Napjainkban pedig "a rendszer a káosz felé sodródik" (303. o.). Rettegj, világ! Fenyegetőn tornyosul föléd "a dögvész ködébe fásult Washington" (63. o.)! Igaz, e jelzős szerkezet Dos Passostól származik, akitől szerzőnk igen gyakran idéz, mert nagyon csúnyákat tudott mondani Amerikáról. A szerző valahogy elmulasztja közölni az egyik legfontosabb társadalomtörténeti tényt: az Egyesült Államok gazdasági és társadalmi viszonyait kialakulása óta a nyersanyagbőség és munkaerőhiány határozta meg, ennek pedig a kistulajdonosok nagy létszáma, a magasabb bérek és a magasabb életszínvonal volt a következménye. Az USA társadalmi szerkezetének az a fő sajátossága, hogy nem a legszegényebbek vannak a legtöbben, hanem a tisztes jólétben élő középosztály tagjai. Hátrányos helyzetű rétegek voltak és vannak - de egyrészt arányuk csekélyebb, mint más országokban, másrészt ezek is jobban élnek Amerikában, mint a hasonló helyzetű európaiak.
Andor ezt nem említi meg, és egy Marcuse-idézettel arról próbál meggyőzni minket, hogyha `a munkás és a főnöke ugyanazokra az üdülőhelyekre jár, ha a gépírónő ugyanolyan vonzóan van kikészítve, mint munkáltatójának leánya, ha a négernek Cadillacje van...`, ennek nem szabad örülnünk, mert ezzel csak `a Fennálló fenntartását szolgálják` (202. o.). A `Fennálló`, az amerikai társadalmi-politikai rendszer tehát maga az Abszolút Rossz, még akkor is, ha a munkások nagy része egyetlen más országban és társadalmi rendszerben sem élt ilyen jól, mint e `Fennálló` oltalmában. E szemlélet miatt a szerkezeti arányok eltorzulnak: a normandiai partraszállás és Berlin eleste közti időszakot tíz sor ismerteti (151. o.), a `politikailag korrekt` nyelvhasználat abszurditásait hét oldal. A kötet vége felé már az az érzésünk, hogy nem történelmi művet olvasunk, hanem politikai röpiratot: a szerző 12 oldalon át sorolja a NATO keleti bővítése elleni érveket. Hogy miért bővítették mégis? Mert a tőke érdekei így kívánták. Ha pedig mégis sor került reformokra, ez sem az amerikai politikai vagy társadalmi rendszer belső sajátosságaiból következett, hanem a szocialista világrendszerrel való rivalizálás miatt (299. o.). Ami jó, az kívülről került be a rendszerbe, ami rossz, az lényegéből következett.
E könyv azoknak fog tetszeni, akik ragaszkodnak a világtörténelem ötfelvonásos modelljéhez, amelyben a kapitalizmus csakis a feudalizmus után következhet. Ezért bukkan fel a huszadik századi Amerikát bemutató kötet első száz oldalán négy alkalommal a `feudalizmus` kifejezés (13., 33., 80., 103. o.). Andornak még a húszas évek felhőkarcolói is `a feudalizmus légkörét` idézik fel, azon az alapon, hogy `a középkori Itáliában a mind magasabb tornyok építése volt a patrícius versengés szimbolikus terepe` (80. o.). Ez a könyv azoknak fog tetszeni, akik megvetik a demokratikus politikai berendezkedést, s azonosítják azt a nagyvállalatok érdekérvényesítő tevékenységével. `A demokrácia fogalmának kifinomult értelmezésében segít, ha tudjuk: 1917-re az antant csak a Morgan-bankháznak közel kétmilliárd dollárral tartozott` - gúnyolódik a szerző (69. o.). Az elnökök közül kizárólag Roosevelt kap jó pontokat, mert `egyesítette a világ humanista erőit: konzervatívokat, liberálisokat és kommunistákat egyaránt` (367. o.). Hát igen, Roosevelt korában főleg ezen utóbbiak tartoztak a világ humanista erői közé. Ez a könyv azoknak fog tetszeni, akik nem szeretik Amerikát.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
