A Bastille históriája

2003. július 14. 19:07

1789. július 14.

Az ostrom

A nevezetes napon az erőd legénysége mindössze nyolcvankét invalidusból - nyugdíjas vagy rokkant katonából -, valamint harminckét, még július 7-én odavezényelt svájci gárdistából állt. Lőszerrel bőségesen el voltak látva, ám élelemmel igencsak híján voltak. A konfliktus egyik oka is ez volt: mivel a felkelők gyakorlatilag teljesen kifosztották az Invalidusok Épületét, nagy mennyiségű fegyverhez jutottak, de lőszerük csekély mennyiségben volt.

Ebben a pillanatban jelent meg egy hírnök a városházán, aki azt jelentette, hogy Launey kormányzó, a Bastille parancsnoka szemmel láthatólag harci előkészületeket tesz, mert az erőd tornyainak lőréseiből ágyúk meredeznek külváros felé. A bizottság meglehetősen szkeptikusan fogadta a hírt, de azért a biztonság kedvéért egy delegációt menesztettek a Bastille-hoz. Bellon, Billeford és Chaton délelőtt 10 körül értek az erődhöz. A küldöttséget azonnal az éppen (utolsó) reggelijét elköltő Launey-hoz vezették, aki megnyugtatta őket: nem áll szándékában lövetni a tömeget. Ennek bizonyítékaként azonnal be is vonatta az ágyúkat a lőrésekből.

Launey az ostrom előtt

Csakhogy miközben a kormányzó és a delegáció tagjai nyugodtan falatoztak, addig kint teljesen másképp értelmezték az ágyúk visszavonását. Odakint úgy vélték, hogy azért vonták vissza a fegyvereket, hogy megtöltsék, és elkezdődjön a tömeg szétoszlatása. Itt-ott már fel is hangzott a kiáltás: "A Bastille-t akarjuk!" A küldöttség sem jött még ki, biztos fogva tartják őket, gondolták a falakon kívül.

A tömeg most olyan emberért küldetett, aki járt már bent az erődben. Szerencséjük volt: Thuriot de la Roziere egy korábbi védence miatt volt kénytelen a vastag falak mögé merészkedni. Az ügyvédet most azzal bíztak meg, amikor beküldték, hogy követelje az ágyúk "a Nemzet nevében" való lehordását a tornyokból. Launey erre türelmesen elmagyarázta a követnek, hogy ezek az ágyúk már emberemlékezet óta a tornyokon vannak, és különben is: erre csak a király adhat parancsot. Az ügyvéd így dolga végezetlenül hagyta el a Bastille-t fél egy körül.

A tömeggel együtt a türelmetlenség is nőtt, ami odavezetett, hogy néhány polgár felmászva egy kiszögellésre, csákánnyal és kalapáccsal szétverve a felvonóhíd csigáit, leeresztették azt. Közben a tömeg lőni kezdte a bejáratot. A Bastille ostroma délután fél kettőkor elkezdődött.

Az ostromlók a leglehetetlenebb módszereket vetették be, hogy kézre kerítsék az erődöt: először ki akarták füstölni a védőket, aztán locsolni próbálták a tornyok tetején lévő ágyúkat, hogy eláztassák azok kanócait - persze mind sikertelen kísérlet volt. A támadás megindulta után nem sokkal három erődbeli invalidust foglyul ejtettek a polgárok. A katonák kintrekedtek, és a közeli kocsmában ülve, pohár bort iszogatva szerették volna kivárni az ostrom végét. Ám ruhájuk elárulta őket, így nem volt nehéz felismerni őket. "Lőttek a népre! Akasztófára velük!" - kiabálták körülöttük sokan, mire az egyik invalidus halkan megjegyezte, hogy nincs is náluk a fegyverük, de erre akkor nem sokan figyeltek. Végül a józanabbak javaslatára túszként kezelték őket, és megkímélték az életüket.

...és után

A tömeg dühét csak fokozta, amikor egy küldöncnél megtalálták a párizsi haderők főparancsnokának levelét: " Monsieur de Launey! Tartson ki a végsőkig: elegendő katonát biztosítottam hozzá! 1789. július 14. Besenval báró". Az ostromlók mégis a békés megoldás felé hajlottak, s küldöttséget készültek indítani az erődbe - már csak azért is, mert a Bastille tornyain fehér kendők tűntek fel, a katonák pedig kalapjaikat lengették. Az öröm azonban korai volt. Áratlanul ágyú dörrent, és a küldöttek közül hárman azonnal meghaltak. A tűzparancsot minden bizonnyal Launey adta ki, aki - a kor legszellemesebb francia írójának, Rivarolnak szavaival élve - "elvesztette a fejét, mielőtt még levágták volna."

Négy óra körül hivatásos tüzérek érkeztek az erőd alá, akik rögtön a Bastille kapuja felé irányították az ágyúkat. A kormányzó látva ezt, azzal fenyegetőzött, hogy a levegőbe röpíti a börtönt és vele együtt a környéket is, de tettét már nem tudta végrehajtani, mert váratlanul kinyitották a kapukat, és a tömeg beözönlött. A véres jeleneteket nem tudták megelőzni, megakadályozni a hivatásos katonák: egyikük, Pierre Augustin Hulin próbálta óvni Launey-t, de hamar kiragadták a kezéből. Állítólag egy Desnot nevű szakács vágta le a fejét, miután többen keresztül döfték, és belelőttek. Fejét - ahogyan a kivégzett bűnözőkkel tették akkoriban - vasvillára tűzték, és közszemlére tették. Végigvitték egészen a Neuf-hídig, ahol meghajtották a legnépszerűbb francia uralkodó, IV. Henrik szobra előtt. A többi tiszt közül csak a svájci gárdisták vezetőjét hagyták életben, míg Launey helyettese, Puget úgy tudott elmenekülni, hogy kifordította kabátját, és elvegyült a tömegben.

Amikor XVI. Lajost értesítették a Bastille elestéről, a király felsóhajtott: "Micsoda lázadás! Micsoda lázadás!..." Mire La Rochefoucauld-Liancourt herceg közbe szólt: "Ó, Felség!... Mondja inkább így: forradalom!"

előző oldal 4 / 4

Támogasd a szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?