Villámhárító, harang, orgonasíp: hadifémgyűjtés az 1. világháborúban
2014. szeptember 4. 15:25 ArchívNet
Honnan szerezzenek elegendő rezet?
A réz beszerzése okozta azonban a legnagyobb nehézséget, mert a szükséges mennyiség töredék részét sikerült fedezni hazai bányákból. A háború kitörése előtt a Monarchia éves rézszükségletének mindössze 7,8%-át termelte meg, a többit importból fedezte, míg Németország rézkitermelése rézfelhasználásának mintegy egyötödét adta. A világ messze legnagyobb réztermelőjének az USA számított, az antant hatalmak innen szerezték be a háború alatt a rezet, sőt az USA-tól vásárolt rezet a háború előtt Németország és a Monarchia is, ám amerikai behozatalra a háború alatt az antant blokádja következtében a központi hatalmaknak nem volt lehetőségük.
Mivel a réz világpiaci ára erősen ingadozott, ezért békeidőben az egyes államok általában nem halmoztak fel nagyobb készleteket belőle. Németország azonban a háború előtti öt évben jóval többet vásárolt a szükségleténél, így kezdetben bőséges réztartalékkal rendelkezett. A szarajevói merénylet után az egyik hazai cég is felvásárolta a környező semleges államokból a hirtelen beszerezhető rézmennyiséget, ám ez csak egyszeri alkalom volt, ugyanis a szomszédos semleges államok is rézimportra szorultak, így nem jöhettek szóba folyamatos beszerzési forrásként. Mindenesetre a Monarchia és Németország hadvezetősége a háború első hónapjaiban még el volt látva rézzel, sőt az első időszakban nem is számítottak sokan rézhiányra.
Hazánkban először a közfogyasztásra termelő ipar érzékelte a rézhiányt, már 1914 végén, 1915 elején. A rézhiány leküzdésére irányuló központi intézkedések a meglévő készletek felmérésével és zárolásával, valamint a lakossági felhasználás korlátozásával kezdődtek. Először a nagyobb fémárugyárak és gépgyárak fémkészletét foglalta le a hadügy katonai bizottságokon keresztül, sőt több üzem működését le is állította (természetesen nem hadiipari termelést folytató üzemekről van szó). Az intézkedést azonban a magyar kormány törvénytelennek nyilvánította és feloldotta. Rendeletet hoztak ezt követően a különböző fémtárgyak, háztartási és konyhafelszerelési fémeszközök, pálinkafőző rézüstök, nyers - és hulladékfémek, fémötvözetek, ipari fémanyagok, csővezetékek kötelező hatósági bejelentéséről és hadicélokra való igénybe vételéről.
„Rézmozsarat vasmozsárért!" akció indult, s elkezdték a lakosság használatában lévő réztárgyak összegyűjtését. A nagyobb mennyiségű fémanyagokat, rezet, nikkelt, ólmot a hadsereg térítés fejében rekvirálhatta, míg a kisebb mennyiségű fémet tartalmazó tárgyak esetében felkérték a lakosságot, hogy akinek például nélkülözhető rézedénye és egyéb értékes fémtárgya van, ajánlja fel a haza javára. Kiadták a felhívást a réztermelés fokozására is, de ezen a téren szerény eredményt sikerült elérni a rézérc hiánya miatt.
A fémkészletek felmérésében, összegyűjtésében meghatározó szerepet játszott az 1915 elején megalakult Fémközpont, pontos nevén a Magyar Szent Korona Országainak Fémközpontja Rt., amely a háború alatt összesen körülbelül ötvenezer tonna fémet kezelt. A Fémközpont irányította és ellenőrizte a háztartási fémek begyűjtését és beváltását is. Ebből a célból fémbeváltó helyeket jelölt ki a fővárosban és vidéken, együttműködésben a Magyar Vaskereskedők Országos Egyesületével. A fémbeváltók részére kiadott részletes utasítások szabályozták a beváltási árakat, a határozmányok pedig leírták a követendő eljárást. Tevékenységüket a rendelkezés az önként beszolgáltatott háztartási fémek beváltására korlátozta, ipari fémanyagot és fémhulladékot nem kezelhettek, ezeket közvetlenül a Fémközpontba kellett leadni.
A fémbeváltók a Fémközponttól igazolványt kaptak, s azonnal készpénzben fizettek a beadott fémtárgyakért. A legtöbbet a ritka fémnek számító nikkelért fizettek, 15 koronát kilogrammjáért, míg a vörösréztárgyak 5,50 koronát, a sárgarézből készült tárgyak 3,75 koronát, az öntött sárgaréz tárgyak pedig 2,50 koronát értek kilogrammonként. Ha a réztárgynak más anyagból, például vasból készült alkatrésze volt, az rontotta értékét, s valamivel kevesebbet fizettek érte (ebben az esetben a vörösréz ára: öt korona, a sárgarézé: három korona, az öntött sárgarézé: két korona).
Az 1916-ban közzétett budapesti jegyzék 24 fémbeváltót sorol fel, ezek közül az első 21-et alfabetikus sorrendben közlik, az utolsó három viszont a sorrendből kilóg, nyilvánvalóan ezeket később vették fel a jegyzékbe. A legtöbb fémbeváltó helyet a VII. kerületben jelölték ki, szám szerint hatot. A fémbeváltásra jellemzően kereskedők, illetve kereskedelemmel foglalkozó cégek kaptak megbízást, de előfordult köztük egyesület is, mint például a belvárosi Lipótvárosban működő Uránia Országos Nővédő Egyesület.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
