A német hírszerzés náci kapcsolatai

2011. február 18. 12:02 Spiegel Online

Johannes Clemens, a „comói tigris” ahhoz az SS-egységhez tartozott, amely Róma mellett 1944-ben 335 civilt gyilkolt le – ez volt az egyik legnagyobb népirtás a második világháborúban, amelyet olasz földön követtek el. Georg Wilimzig kezéhez szintén vér tapad: IV/2-es 300 fős szakasza több ezer férfit, nőt és gyermeket gyilkolt le Lengyelország német megszállása után.

A sor kegyetlen fintora, hogy 1945 után mindketten ugyanazon a helyen, Németország külföldi hírszerzésénél találta magát (Bundesnachrichtendienst, BND). Abban nincs semmi titok, hogy ezek az intézmények nem sokat árulnak el múltjukról, különösen akkor nem, ha azokat tömeggyilkosságok terhelik. Éppen ezért örvendetes, hogy a BND jelenlegi vezetője, Ernst Uhrlaub már évek óta szorgalmazza a hírszerző szolgálat korai történetének alapos feltárását, összhangban a többi német minisztérium hasonló jellegű törekvésével, a náci múlt megismerésével.

A következő napokban kerülhet sor a BND és egy történészekből álló bizottság közötti kontraktus aláírására, amelynek köszönhetően Jost Dülffer, Klaus-Dietmar Henke, Wolfgang Krieger és Rolf-Dieter Müller előtt megnyílik a lehetőség a BND korai történetének iratanyagaiba való betekintésre, sőt, annak elődje, a Gehlen-szervezet (Org) múltjáról is fellebbenhet a fátyol.

A történészi munka érzékenyen érintheti a Merkel-féle kereszténydemokratákat (CDU), testvérpártját, a keresztényszocialistákat (CSU) és a velük koalícióban kormányzó szabaddemokratákat (FDP). Az Org és a BND toborzási politikája nyílt titok volt az ötvenes években, mikor Adenauer szintén egy CDU/CSU-FDP koalíció élén vezette Németországot. A korabeli brit sajtó „Gestapo-fiúkról” írt, s a téma előkerült a szociáldemokraták vezére, Kurt Schumacher és a kancellár közötti beszélgetések során is.

CIA-dokumentumokból az is kiderült, hogy a hírszerzés körüli anomáliák a Bundestag előtt is ismeretesek voltak. Reinhard Gehlen 1953. december 11-én az európai védelmi bizottság előtt elmondta: az általa irányított szervezetben körülbelül negyvenen dolgoztak korábban az SS, vagy az SD kötelékében, bár Gehlen kezdetben próbálta elkerülni a Heinrich Himmler SS-vezető személyéhez lojális tisztek beszervezését. A hírszerző főnök 1945-ig a Vörös Hadseregről gyűjtött információkat, majd a hidegháború hajnalán felajánlotta a szolgálatait az Egyesült Államoknak; Washington szintén a szovjet hadseregről kért (és kapott) iratokat Gehlentől.

Az egykori Wehrmacht parancsnok hamarosan több ezer embert irányított – mindezt amerikai pénzből, amelynek egyedüli feltétele az volt, hogy Gehlen ne alkalmazzon háborús bűnösöket, mivel az a szovjetek számára könnyű célpontot jelentene. Az Egyesült Államok hadserege azt kérte a németektől, hogy gyűjtsenek információkat az amerikai zónában tevékenykedő szovjet ügynökökről; az erre a célra felállított úgynevezett 114-es ügynökség azonban az egykori náci háborús bűnösök gyűjtőpontja lett – mondta el Hans-Hennig Crome, a BND egykori tagja.

Crome tudja mit beszél, hiszen ő volt az, aki a hatvanas években utána eredt a hírszerzés náci kapcsolatainak, s neki köszönhető például Clemens múltjának átvilágítása is, ami később a szovjetek előtt sem maradt titokban. Alfred Benzinger Gehlen kérésére a pacifisták és baloldaliak megfigyelésére felállított elhárító egységet szervezett, mivel a hírszerző főnök gyakorlatilag mindenhol „bolsevik trójai lovakat” szimatolt. Benzinger közel sem volt annyira óvatos, mint felettese, lényegében válogatás nélkül szervezte be az egykori Gestapo-, SS-és SD-tiszteket – de az egykori náci tisztviselők százalékos aránya még így is elmaradt a többi minisztériumétól – legalábbis Gehlen állítása szerint.