Tiltották, de megmaradt: a káromkodások nyomában

2010. szeptember 8. 08:13

A hajdan elhangzott káromkodásoknak csupán kis töredéke ismerhető meg, hiszen ezek jellegükből adódóan a legritkább esetben öltöttek írott formát. Általában akkor jegyezték fel őket, amikor valamilyen különleges körülmény okot adott rá. Ez általában bűnügy volt, amikor a nyelvi agresszió fizikaiba csapott át, így a következmények miatt perre, kihallgatásra került sor. Ilyeneket nagyszámban őriznek a levéltárak, s bennük az érintetten kívül általában több tanút szólaltatnak meg. Segítségükkel rekonstruálni lehet, hogy milyen nemű személy, hol, mikor, miért káromkodott, mit mondott, gesztikulált-e szavai közben, és mi lett a történet vége, végül pedig milyen büntetést kapott az elkövető.

Például 1776-ban Gömör vármegyében Sánkfalván egy jobbágy szekérrel a gazdasszonya utasítására fáért indult, de útközben a szomszéd falu birtokosának tiszttartója az engedéllyel rendelkező emberre támadt, és káromkodások között fejszéjével szétvágta a szekér egyik kerekét.

Szobonya György vallomása szerint: „ ... a tiszttartó, több illetlen káromkodó szavai között (mellyekrűl már a tanú megfelejtkezett) No kutya veszett teremtette úgy mond, csak próbálj te által menni a hídon, mindjárt össze vagdalom az szekeredet, s tüzet rakok belőle az híd végin. Annak utána kezde rimánykodni az legény, mondván: Tisztartó Uram! ha már úgy vagyon a dolog, mint hogy az hídon meg nem fordulhatok, hadd menjek által, s hadd forduljak meg, hogysem valami kárt valljak, inkább visszatérek. Ezt, hogy látta volna a tanú, által mégyen ő is az hídon, köszöntvén a tiszttartót, ki is meg sajditván a tanúnak hóna alatt lévő fejszéjét, erőszakosan el vette tőle, és midőn már a hídon túl viszafordulóban lett volna az említett jobbágy, akkoron ugyanazon erőszakosan el vétetett fejszével össze vagdalta a szekérnek egyik kerekét, mondván veszett teremtette, tudd meg kitsoda Perbesnek az ura: mond meg az uradnak, hogy én vágtam össze az kerekedet, most ugyan a kerekedet vágtam, de ha másszor fogsz ide jönni a marhádat lövöm keresztül."

A második tanú, Vincze Gáspár úgy emlékezett, hogy amikor a jobbágy „az említett hídon lovas szekérrel lévén, békességgel, senkinek semmit nem vétvén üresen által akarna menni, akkoron Losy László, N. T. Dráskóczy Samuel úr özvegyének tiszttartója megszóllitotta őtet mondván: hova mégy te legény? baszom az anyádat. Ide menek uram úgymond, Perbes házára egy kevés fáért. Ki engedelmébűl? Az úr engedelmébűl. Annak utána mondja a tiszttartó: majd meg mutatom én néked baszom az anyádat a Perbesházi szabadságot. Ezt hallván a legény által mégyen a hídon, és mondja: hiszen látja tiszttartó úr, hogy vissza fordulóba vagyok már, de azzal nem gondolván a tiszttartó, hanem kapja az ottan álló levárdi embertűl a fejszét, és midőn éppen visszafordulóban lett volna, az ország útján, összevagdalta az egyik kerekét, utolsó szavát is ezzel pecsételvén: No baszom a Lelkedet el mehetsz már."

Már e rövid idézet is mutatja, hogy az emberek ugyan annak a dolognak a különböző részeire emlékeznek, ha pedig ugyanarról van szó, akkor sem mindenki egyformán mondja el. Ezért törekedtek minél több tanú kihallgatására, próbálva közelebb kerülni a tényekhez.

A levéltárakban megőrzött idevonatkozó iratok a tudomány több területének, így egyebek között a néprajz, a nyelvészet és a büntetőjog érdeklődését felkeltették, sok idevonatkozó értékes tanulmány jelent meg, ez azonban még csupán a kezdet. Elég például arra gondolni, hogy a káromkodások is folyamatosan változnak, egészen más hangzott el néhány évszázaddal ezelőtt, mint napjainkban. Ha meg akarjuk ismerni, hogy a különböző korokban az ország különböző részein hogyan káromkodtak, ezt csak úgy tehetjük meg, ha ezek feltárásra kerülnek, és kirajzolódhatnak a különböző folyamatok. De amikor megállapításra kerülnek az éppen divatosnak tűnő káromkodások, érdemes arra is figyelemmel lenni, hogy milyenek voltak a feljegyzés időpontjában érvényben lévő törvények. Hiszen amit nem büntettek, vagy nem számított súlyos esetnek, azt nem jegyezték fel.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az adott településen lakók milyen vásárokra jártak, a kereskedők hova hordták el áruikat, hiszen ilyen alkalmakkal – az anyagiakon túl – passzív, de alkalomadtán gyorsan aktivizálható ismeretekkel tértek haza. Az elmúlt évszázadokban is számolni kell a természetes migrációval, amikor a háborús pusztításoknak kitett, nehéz megélhetést nyújtó területekről sokan költöztek az ország békésebb részeire, majd később ellenkező folyamatként jelentős számú lakosság tért vissza az adott területre az ország különböző részeiről és idegen országokból. Ilyenkor az emberekkel együtt káromkodásaik is velük vándoroltak, változatosabbá téve a településen használt idevonatkozó repertoárt.

A MOL cikke