Csíkszentdomokoson született. 1924-ben szentelték pappá, 1939-ben pedig püspökké. Vezetésével egyháza szilárd és biztos támasza, olykor egyedüli menedéke maradt Erdély magyarságának. A II. világháború alatt tiltakozott a zsidóüldözés ellen. 1946-ban memorandumban lépett fel az erdélyi magyarságot sújtó megkülönböztető intézkedések ellen, ezért sorozatosan támadták, de ő folytatta harcát a magyar nyelv használatáért, a magyar intézményekért. Nyíltan szembehelyezkedett a kommunista hatalommal. Az 1949. évi csíksomlyói búcsú után elrabolták, s 1955-ig nem volt hír róla. Ekkor még a Vatikánban is elhitték halálhírét, s mint `vértanú nép vártanú püspökéről` emlékeztek meg róla. 1955-ben derült ki, hogy Máramarosszigetén, a hírhedt haláltáborban van, ahonnan a Vatikán közbenjárására egy bukaresti börtönbe vitték, s csak újabb hat évi rabság után szabadult. Egy évi szabadság után 11 évig tartó háziőrizetbe került, amelyet 1967-ben szüntettek meg. A fölajánlott kompromisszumokat nem fogadta el, csak olyan papokat nevezett ki, akiket ő maga akart. Az erdélyi magyarság kulturális, erkölcsi és szociális felemelkedéséért, jogainak elismertetéséért, a nemzeti gyűlölködés felszámolásáért harcolt. Magatartása és megingathatatlansága csodát tett: Lengyelország után Erdélyben volt a legerősebb az egyház Európában. Gyulafehérvárott halt meg 1980. szeptember 29-én.