Heidenben meghal Jean Henri Dunant Nobel-békedíjas svájci üzletember, a Nemzetközi Vöröskereszt alapítója.
Az olasz szabadságharc kitörésekor a frontra utazott, s részt vett az 1859. június 24-i solferinoi csatában, amely csaknem 40 ezer áldozatot követelt. Ott tanúja volt az egészségügyi ellátás elégtelenségének, ez indította arra, hogy önkéntes alakulatokat szervezzen mind az osztrák, mind a francia sebesültek ellátására. 1862-ben Solferino emléke címmel felhívást tett közzé, amelyben azt javasolta, hogy minden országban alakuljanak önkéntes segítő szervezetek a rászorultak szenvedéseinek megelőzésére és enyhítésére, faji és vallási megkülönböztetés nélkül, háborús és békeidőben egyaránt. Azt is felvetette, hogy kössenek nemzetközi egyezményt a háborús sebesültek védelmére. Megnyerte az ügynek Gustav Moynier-t, a Genfi Közhasznú Társulat elnökét, s 1863-ban, majd 1864-ben 36 állam képviselőivel nemzetközi értekezletet szerveztek. A második tanácskozáson megalapították a Vöröskeresztet és elfogadták az első genfi konvenciót. Ennek fő pontjai a következők: a sebesültek és betegek nem tekinthetők ellenségnek; a kórházak, betegszállító járművek és személyzetük semlegesek; a sebesülteket gondozó házakba nem szabad katonákat beszállásolni; az egészségügyi intézményekre ki kell tűzni a vöröskeresztes zászlót, a személyzet ugyanilyen karszalagot visel. Még 1864-ben megalakultak az első nemzeti vöröskeresztes társaságok is. Közben Dunant elhanyagolta üzleti ügyeit, így tönkrement. 1867-ben elhagyta Genfet, életét szegénységben és ismeretlenségben élte. Mégis tovább küzdött a hadifoglyok érdekeiért, a rabszolgaság eltörléséért, egy nemzetközi választott bíróság létrehozásáért, a leszerelésért és a zsidó állam megalapításáért. A vöröskeresztes mozgalom 1901-re már valamennyi civilizált országban elterjedt, s később Vöröskereszt és Vörös Félhold szervezetekre vált szét. Dunant alapította 1889-ben az Interparlamentáris Uniót, amely bizonyos értelemben a Népszövetség elődje, valamint a Világ Ifjúsága Keresztény Szövetségét. 1895-ben a svájci Heiden faluban élt, amikor egy újságíró újra felfedezte őt. Tevékenységét 1901-ben Nobel-békedíjjal ismerték el.