Bizonyítási vágya és kisebbségi komplexusai egyszerre segítették és hátráltatták Napóleont
2019. január 10. 12:02 Múlt-kor
Bonaparte Napóleon felemelkedése és bukása a történelem egyik legnagyobb ilyen jellegű története, melyhez talán csak Nagy Sándoré hasonlítható. A magas pozícióba emelkedett, nem éppen gazdag hátterű katonatiszt végül császárrá koronázta magát, és forradalmasította országa haderejét, valamint jogi és oktatási intézményeit. Miután birodalmának terjeszkedése megtört, kénytelen volt lemondani, visszatérése után pedig szégyenteljes száműzetésben élte le hátralevő életét.
Sajátos személyiség
Felemelkedésében és bukásában mind-mind szerepet játszott személyisége. A hősies portrék és díszes egyenruhák mögött számos tévképzet rejtőzött, amelyek időnként segítették, máskor hátráltatták céljaiban. Zavarta közrendű származása, féltette vagyonát, irigyelte a nála tanultabbakat, szexuálisan is szorongott, a társaság gyakran zavarba hozta, és – nem meglepő módon – mindezek tetejébe rendkívül érzékenyen reagált bármiféle kritikára. Összességükben e tulajdonságai hajtották féktelen becsvágyát, egyúttal azonban aláásták eredményeit, és végül történelmi emlékezetén is foltot ejtettek.
Eltökélten felfelé törekedni
Napóleon a Franciaországhoz tartozó földközi-tengeri Korzika szigetén lévő Ajaccióban született. Családja a város elitjébe tartozott, azonban ez korántsem jelenti azt, hogy gazdagok lettek volna: néhány szobában laktak egy rossz állapotú házban. Apja igencsak sznob ízlésétől vezérelve szerzett magának egy nemesi címet, és nagyravágyó tervei voltak a fiai számára. Napóleon azonban a későbbiekben bevallotta, szégyellte édesapja viselkedését, aki „túlságosan is kedvelte a kor röhejes dzsentrijét.” Ennek ellenére azonban benne is megvolt a felemelkedés ugyanezen vágya.
A társadalmi korlátokkal kilenc éves korában kapott brutális szembesítést, amikor előbb egy autuni egyházi iskolába került, majd a következő félévben egy katonai akadémiára iratkozott át Brienne-le-Château-ban, Franciaország északi részén. Idegen származása, botrányos francia nyelvtudása (anyanyelve a leginkább a standard olasz nyelv alapját adó toszkánra hasonlító korzikai dialektus volt) és kétséges nemessége mind-mind gyenge pontokat szolgáltattak, amelyeken keresztül osztálytársai kegyetlenül célba vehették csúfolódásukkal (habár az iskolában megtanult folyékonyan beszélni franciául, élete végéig megmaradt jellegzetes korzikai akcentusa, és a francia helyesírást sem sikerült elsajátítania).
Habár lett idővel néhány barátja – és a későbbiekben is a kor szokásaihoz képest meglepően nyitottan viselkedett szolgáival és katonáival –, egész életére jellemző volt, hogy egyfajta defenzív arroganciával tartotta környezetétől a távolságot. Az érzés, hogy egyedül áll az egész világgal szemben, arra ösztökélte, hogy bebizonyítsa, többet tud és ügyesebb másoknál. Miközben keményen fáradozott azon, hogy tökéletes tüzértisztté váljon, habzsolta a könyveket, továbbá filozófiai és politikai esszék, de még versek írásával is próbálkozott – nem túl sikeresen. Amikor 1797-ben beválasztották a Francia Akadémiára, igyekezett lenyűgözni tagtársait műveltségével minden területen, a zenétől a tudományokig. 1808-ban, amikor Erfurtban tárgyalt I. Sándor orosz cárral, külön időt szakított arra, hogy Goethével is találkozzon, hogy őt is ámulatba ejthesse tudásával.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
