Ő maga nehezen fogant meg, ellenben rengeteg utódott nemzett az Isten ajándékának tartott Napkirály
2020. október 22. 08:40 Hámori Nagy Zsuzsanna
A Napkirály és az atyai örökség
Az ötödik életévében trónra lépő XIV. Lajos ragaszkodása apjához és annak politikájához elsősorban Mazarin bíboros mint főminiszter megtartásában nyilvánult meg, akit aztán haláláig a posztján hagyott. A leendő Napkirály külpolitikáját a harmincéves háború végső szakaszában, Spanyolország és a Német-római Birodalom elleni döntő harcok idején anyja és a bíboros határozták meg; ők hűen követték az elődeik, XIII. Lajos és Richelieu bíboros által meghatározott irányvonalat.
A gyermek király így a Franciaország számára előnyös vesztfáliai békét írhatta alá 1648-ban, éppen akkor, amikor a háborús terhek elviselhetetlensége és a kormányzással való elégedetlenség miatt szárba szökött az úgynevezett Fronde-mozgalom. Az uralkodó ellen lázadó főnemesség és az ellenséges Párizs városa több évre megkeserítette az ifjú király életét, akinek egy alkalommal el is kellett menekülnie a fővárosból. Mindez olyan mély nyomot hagyott benne, hogy személyes uralma kezdetétől, 1661-től egyik fő célkitűzése atyja versailles-i vadászkastélyának megnagyobbítása és az udvar odaköltöztetése lett.
Az 1680-as évekre többé-kevésbé megvalósuló hatalmas vállalkozással nemcsak a korábban oly barátságtalan Párizst hagyta maga mögött, hanem a harcias nemességet is udvari arisztokráciává szelídítette. A XVII. század végére Európa vezető hatalmává emelkedő Franciaország középpontja, a versailles-i udvartartás mindenhol divatot teremtett: nemcsak az építészet, hanem a kertművelés, a művészetek, az udvari etikett vagy éppen a diplomácia terén. Mindeközben arról sem szabad elfeledkezni, hogy a Napkirály – híres építészei véleményével szembemenve – mindvégig ragaszkodott atyja eredeti vadászkastélyának megőrzéséhez, amely így ma is a versailles-i kastély részét képezi az épület közepén.
A XIII. Lajos és Richelieu bíboros által lefektetett alapokon, de XIV. Lajos és Mazarin bíboros idején tető alá hozott vesztfáliai béke megkötése után Franciaország továbbra is hadban állt Spanyolországgal. E konfliktust az 1659-es pireneusi béke zárta le, amelyet a Napkirály és Mária Terézia infánsnő házasságkötésével pecsételtek meg.
E dinasztikus házasság már korán gyümölcsözőnek bizonyult, így XIV. Lajosnak – apjával ellentétben – nem kellett az utódlás miatt aggódnia. Személyes uralma első évében, 1661-ben született meg első fia, Lajos, a fő trónörökös (Grand Dauphin). 1682-ben unokája, Lajos burgundi herceg (Dauphin), illetve megérte több dédunokája, köztük a jövendő XV. Lajosnak, Anjou hercegének születését 1710-ben.
A korszakban ritkaságnak számított, hogy egy uralkodó megérje utódainak több generációját, azonban a számos törvénytelen gyermeket is nemző Napkirály élete végét családi tragédia árnyékolta be: a korszakban még gyógyíthatatlan kanyaróban elhunyt mindkét trónörökös, továbbá gyermekeik egy része, így vált a trón várományosává a betegséget túlélő dédunoka.
A spanyol házasságot nemcsak sikeres családalapítás, hanem sikeres háborúk is követték, ezek révén Franciaország éppen XIV. Lajos uralkodása alatt érte el legnagyobb területi gyarapodását. Ennek a meggyőző külpolitikának, illetve a Bourbon-Habsburg házasságnak köszönhető, hogy az 1700-ban kihaló spanyol Habsburg-ház utolsó tagja, II. Károly király nem osztrák rokonaira, hanem a Napkirály másodszülött fiúunokájára, Fülöpre, Anjou hercegére hagyta végrendeletében a spanyol trónt. Ugyanis csak a francia monarchiát látta elég erősnek ahhoz, hogy egyben tartsa a spanyol birodalmat.
A végrendelet elfogadásából kibontakozó spanyol örökösödési háború zárta XIV. Lajos uralkodását, amelynek végén unokájának le kellett mondania minden, a francia trón felé fennálló jogáról, Franciaországban maradt testvéreinek pedig a spanyol trónra irányuló esetleges jövőbeli igényéről. Az elhúzódó háború Franciaország számára nem járt területi veszteséggel, azonban Spanyolország elvesztette számos, az anyaországgal földrajzi kapcsolatban nem álló területét. A XVII. század közepére, Mazarin bíboros idejére visszanyúló dinasztikus külpolitika azonban végső soron sikeresnek bizonyult, hiszen Spanyolország trónján ma is Bourbon uralkodó, VI. Fülöp ül.
Míg XIII. Lajosról elsősorban a gyenge, bábként mozgatott uralkodó hamis képe él a köztudatban, addig XIV. Lajosnak sokszor azt rótta fel az utókor, hogy túlságosan szerette a háborút. Az események mélyén azonban látni kell azt a szoros apa-fiú kapcsolatot, amely egy hosszabb távú, dinasztikus érzületbe helyezkedett, és amely mindenkor szem előtt tartotta az uralkodóház továbbélését.
A Napkirály területszerző külpolitikája sem lehetett volna sikeres, ha nem előzi meg atyjáé, amelynek gyümölcseit az utókor szüretelte le. Szimbolikus kapcsolatuk is fennmaradt: halálos ágyán XIV. Lajos elrendelte, hogy szívét a Saint Antoine utcai jezsuita templomban helyezzék örök nyugalomra – az apjáé mellett.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
