Banánt akart küldeni a briteknek gazdasági problémáik enyhítésére a véreskezű afrikai diktátor
2020. június 5. 10:51 Czókos Gergő
Baráti csók Nixon mindkét orcájára
A diktátorok többségénél megfigyelhető, hogy a szinte korlátlan hatalom és az elvesztésétől való félelem milyen súlyos személyiségtorzulásokat idézhet elő. Nem volt ez másképp Idi Amin esetében sem.
Skócia iránti romantikus vonzalmából kiindulva kifejtette, szívesen beteljesítené a skótok „titkos vágyát”, akikről úgy vélte, őt szeretnék királyuknak megtenni, emellett pedig kijelentette: ő „a világ legnagyobb államférfija”. Fokozatosan hatalmába kerítette a paranoia is, egy idő után már mindenkit gyanúsnak tartott.
Miközben hatalmának megtartása érdekében minden eszközzel igyekezett lekenyerezni szövetségeseit, a gazdaság romokban hevert, amihez nagymértékben hozzájárult az elnök által 1972 augusztusában meghirdetett úgynevezett gazdasági háború. A gyakorlatban ez az Ugandában élő ázsiaiak kisemmizését és elüldözését jelentette.
Idi Amin elrendelte az ugandai állampolgársággal nem, viszont „túl nagy gazdasági befolyással” rendelkező, tevékenységükkel a „korrupciót erősítő” ázsiai (főként indiai, pakisztáni és bangladesi származású) személyek kitoloncolását az országból. A mintegy 80 ezres ázsiai származású populációból végül csak 4 ezren maradtak Ugandában.
Idi Amin egykori egészségügyi minisztere az Ugandából 1977-ben elmenekülő, s a diktátor véres uralmát visszaemlékezéseiben megörökítő Henry Kyemba szerint „1973 végére bevett gyakorlattá vált a vezető tisztviselők és miniszterek körében, hogy bármelyik olyan [korábban ázsiaiak által lakott] ingatlanba beköltöztek, amely megtetszett nekik”.
A javarészt valamilyen üzleti tevékenységet folytató ázsiaiak vállalkozásait Idi Amin hívei vették kezelésbe, és a kereskedelmi és ipari vállalatok többségét rövid idő alatt lezüllesztették, és a csőd közelébe sodorták az országgal együtt.
Ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált az új ugandai vezetés elnyomó politikája, a fekete-afrikai ország külkapcsolatai is mélypontra jutottak. Idi Amin, a gúnyos táviratok nagymestere az egyre nyilvánvalóbbá váló elszigeteltséget sajátos humorral igyekezett ellensúlyozni. Henry Kissinger amerikai külügyminiszterne például azt üzente, hogy nem túl intelligens figura, mivel nem hozzá fordul tanácsért, amikor szüksége lenne rá, II. Erzsébet angol királynőnek a brit gazdasági problémák enyhítésére egy rakomány banán elküldését ígérte, „köszönetképpen” a gyarmati időszak remek éveiért.
Amikor az Egyesült Királyság az emberi jogok egyre tarthatatlanabbá váló helyzete miatt megszakította Ugandával a diplomáciai kapcsolatokat, Idi Amin nem esett kétségbe: titulusai közé felvette a Brit Birodalom Meghódítója Afrikában címet is.
A Watergate-ügy kellős közepén megüzente az Ugandának juttatott amerikai segélyeket megcsapoló elnöknek, Richard Nixonnak, kéri a mindenható Istent, oldja meg a politikus gondjait, egyben reményét fejezte ki, hogy a jövőben az USA nem fogja továbbra is arra használni hatalmas erőforrásait, hogy elpusztítsa az életet a Földön.
Amerikai kollégájának kifejtette: „Ha az országod nem ért meg téged, gyere Amin papához, aki szeret téged. Egy csók mindkét orcádra. (…) Amikor a nemzet stabilitása veszélyben forog, az egyetlen megoldás, sajnos, az ellenzék vezetőinek bebörtönzése.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
