„Azt a színházat, amelyik nem vállal kockázatot, megette a fene” – beszélgetés Meczner Jánossal
2024. július 8. 16:05
Meczner János az Arany János Színház és a Budapest Bábszínház igazgatójaként két generáció színházi szocializációját határozta meg, intézményvezetőként és tanárként pedig jelentős szerepet játszott abban, hogy a szakmán belül emancipálódjon az ifjúsági és gyerekkorosztály, valamint a báb műfaja. A Kultúra.hu interjúja.
Maga gyerekként milyen színházon nőtt föl?
Operán. Az akkori gyerekszínházi előadások semmi érdeklődést nem váltottak ki bennem, főleg mert az iskola rendszeresen a MOM Csörsz utcai művelődési házába vitt minket. Nem vagyok büszke rá, de a legemlékezetesebb „élményem” az volt, amikor csúzlival lövöldöztünk a körfüggönyre, tetszett, ahogy az hullámzik. Az Operában vagy az Erkelben eszembe sem jutott ilyesmi. Az lenyűgözött.
Ha ennyire meghatározó élménye az opera, miért nem lett zenés rendező?
Mert ahhoz nincs elég jó fülem, kottát sem tudok olvasni. Nyomasztott is a műfaj, könnyen csapdába eshet az ember. Vagy azt hiszi, hogy kitalált valami nagyszerűt, majd kiderül, hogy még van néhány taktus zene, amit ki kell tölteni, vagy pont fordítva, a nagy ötlet kiteljesítéséhez hiányzik négy-öt taktus.
Egyetlen bábrendezése mégis A varázsfuvola volt 1995-ben. Vágybeteljesítésként?
Fogalmazhat így is.
Ennyi év után hogy értékeli azt az előadást?
Talán nagyon nem fogtam mellé.
Volt még ehhez hasonló zenés kísértése?
A János vitéz a Fertőrákosi Barlangszínházban nagy szimfonikus zenekarral, énekkarral, egy szakasz katonasággal, lóval, tyúkokkal, juhokkal. Aztán csökkentett apparátussal bekerült a győri színházba.
Ott kezdte a pályáját, a korban előírás szerinti vidékre helyezéssel, ráadásul egy meglehetősen gyengének értékelt színházban.
Győrnek sokat köszönhetek, ott szereztem meg a jó értelemben vett rendezői rutint, ott tanultam meg, hogyan kell létrehozni egy előadást. Ha valaki kap egy papírt, hogy elvégzett egy ilyen-olyan iskolát, még nem bizonyítja, hogy alkalmas is a pályára. Az csak annyit tesz, hogy az alapképzést elsajátította. Mesterségbeli biztonságra elengedhetetlenül szükség van, de a tehetség a döntő. A főrendezőséget viszont valószínűleg korán kaptam meg.
Nem lehetett belőle kibújni?
Nem, ám arra jó volt, hogy megtanuljam, mit jelent társulatban gondolkozni, hogyan lehet évadokra előre fokozatosan épülő műsortervet összeállítani, színészi pályákat építve tervezni. Akkor tanultam meg, mit jelent felelősséget vállalni és mások sikerének örülni, mert a főiskolán elsősorban önző az ember, akkor csak a saját teljesítménye érdekli.
A Papp Tímea által készített teljes interjú a Kultúra.hu oldalán olvasható.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
