Az osztrák vereség, amely a kiegyezéshez vezetett

2016. július 3. 10:22 MTI

Németország a 19. század második feléig a mondás szerint csak földrajzi fogalom volt, területén háromszáznál is több államalakulat osztozott. Az 1815. évi bécsi béke alapján létrejött a Német Szövetség, amelyhez 34 állam és 4 szabad város csatlakozott, majd 1834-ben a Vámunió (Zollverein), amely - a Habsburg Birodalom területeit kivéve - a Német Szövetség államait tömörítette. Az 1848-as forradalom idején az egység megteremtésére tett demokratikus kísérlet elbukott, és nyilvánvalóvá vált, hogy az vagy a Habsburgok, vagy a katonai nagyhatalom Poroszország vezetésével valósul majd meg.

A Habsburgok nehezen tudták eldönteni, hogy Németországhoz vagy soknemzetiségű birodalmukhoz köti-e őket hivatásuk, ugyanakkor a porosz Hohenzollernek elszántnak mutatkoztak arra, hogy a Zollverein területén létrehozzák az egységes német államot. Az 1862-ben kinevezett porosz miniszterelnök, Otto von Bismarck programbeszédében kijelentette: Európa nagy kérdéseit nem beszédekkel és többségi határozatokkal, hanem vérrel és vassal döntik el. Ennek szellemében alkotmányos konfliktusokat vállalva áterőszakolta a hadügyi reformot, és létrehozta Európa legerősebb hadseregét. 1864-ben még Ausztriával szövetségben szerezte meg Dániától Schleswiget és Holsteint, de a két győztes hatalom csak nehezen tudott megegyezni az elfoglalt területek felosztásáról.

A porosz-osztrák háború 1866-ban formailag a Német Szövetség reformja és a Schleswig-Holstein körüli konfliktus miatt robbant ki, lényegében azonban a kisnémet vagy nagynémet egység kérdését döntötte el. Bismarck 1866. április 9-én javasolta, hogy hívjanak össze az általános választójog alapján választott össznémet nemzetgyűlést, amit Ausztria elutasított. Bismarck erre azt indítványozta a német kormányoknak, hogy Ausztria nélkül szervezzék újra a Német Szövetséget, s a két ország között június 14-én beállt a hadiállapot. Tizenkét német állam - köztük Szászország, Hannover és Württemberg - Ausztria mellé állt, a poroszok oldalán harcolt a 17 észak- és középnémet állam.

A háború sorsát a csehországi Königgrätz (Hradec Kralové) és Sadowa (Sadová) között vívott csata döntötte el július 3-án. A mintegy 215 ezres, a szerény képességű Ludwig von Benedek táborszernagy vezette osztrák sereggel szemben 130 ezer porosz katona sorakozott fel Helmuth von Moltke parancsnoksága alatt. Az előnyösebb, erődített pozíciókat elfoglaló osztrákok eleinte visszaverték a porosz rohamokat, majd fölénybe is kerültek, de Benedek elmulasztotta a pillanatot, amikor áttörhette volna a porosz centrumot. Nem sokkal később megérkezett a porosz koronaherceg, a későbbi III. Frigyes császár vezényelte, 93 ezer fős 2. porosz hadsereg, amely az osztrák jobbszárny oldalába került. Miután a poroszok lovasrohammal elhallgattatták az osztrák tüzérséget, majd a balszárny összeomlott, Benedek elrendelte a visszavonulást.

Az ütközetben a poroszok mintegy 9 ezer, az osztrákok 31 ezer katonát veszítettek. A poroszok elsősorban új, nagy hatótávolságú, hátultöltős, gyújtószeges ismétlő puskáiknak köszönhették győzelmüket, s ők használták ki először az utánpótlás vasúti szállításának valamennyi előnyét. A csata után Benedeket leváltották, de a háború sorsa eldőlt. A poroszok tovább nyomultak előre, s néhány kisebb összecsapás után az osztrákok letették a fegyvert. Az augusztus 23-án megkötött prágai béke feloszlatta a Német Szövetséget, Ausztria 20 millió tallér háborús kártérítést fizetett, és elvesztette Velencét, amely előbb Franciaországhoz, majd Olaszországhoz került. Augusztus 18-án létrejött az Északnémet Szövetség, az 1871-ben kikiáltott Német Császárság magja. A csatavesztés nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bécsi udvar felvegye a tárgyalásokat a magyar politika vezéralakjaival, s a következő évben megszülessen az osztrák-magyar kiegyezés.