Az „őrült ludótól” a légtérellenőrző repülőkig
2018. szeptember 13. 15:22 Múlt-kor
1940 augusztusában a német Luftwaffe repülői végrehajtották első támadásaikat Nagy-Britannia egén. Több mint 2500 repülőgépet tudott ezen a fronton bevetni, míg a britek csupán 600-at. Átfogó német támadás esetén kevés esély látszott arra, hogy a németek ne nyerjék el az ország feletti légifölényt. Volt azonban a briteknek egy titkos fegyverük, amellyel némileg kiegyenlítették az esélyeket: ez volt a radar.
Kezdeti sikerek
Robert Watson-Watt skót mérnök már néhány éve kísérletezett a rádióhullámokkal. Nem ő fedezte fel őket, de feltalált egy módszert, amellyel a hullámokat egy tárgyra tudta összpontosítani, azok pedig egy eszközzel érzékelhetően visszaverődtek róla, megadva a tárgy helyét és magasságát. Bizonyításképpen (és találmánya megfelelő kalibrálása érdekében) két kezdetleges radartorony között reptetett el egy repülőgépet több alkalommal. Felfedezésének köszönhetően rövid időn belül rádió adóvevő-tornyokhoz hasonló radarállomások épültek az ország keleti partján végig. Az állomások rendszere a „Chain Home” (kb. „hazai lánc”) nevet kapta.
Ezek a tornyok még nem a kör alakú, koordináta-rendszerben elhelyezett radarképet adták, amelyet a modern készülékek, hanem nyers adatokat közöltek, amelyeket a kezelőknek értelmezniük kellett, hogy megállapíthassák az ellenséges repülők helyzetét, magasságát és számát. A pontos kép érdekében továbbá össze kellett vetni a kapott adatokat egy másik toronyéval.
A folyamat körülményes volt: a radartornyok adatait egy erre kialakított szobában összesítették, ahol emberek jelölőket mozgattak a térképen, és egyesével kértek megerősítést, hogy az adott észlelés saját repülőt jelent-e, vagy sem. A módszert a népszerű táblás társasjátékról „őrült ludónak” nevezték, a szobákat pedig „szűrőszobáknak”.
Bármennyire körülményes is volt ez az eljárás, a britek nem tehették meg, hogy nem használják, mivel enélkül csupán öt perc reakcióideje maradt volna a légierőnek a német bombázók feltűnése esetén vadászrepülőit riadóztatni, ami közel sem lett volna elég idő a pusztítás megakadályozásához. A kezdetleges radaros érzékelés segítségével ezt az időt 30 percre növelték meg.
A radarállomások és a szűrőszobák kezelői az egyetlen olyan brit katonai erőből kerültek ki, amely nem harcolt vagy készült harcra aktívan ebben az időben: a WAAF-ből, (Women's Auxiliary Air Force), azaz a légierő női hadkiegészítő szárnyából. Ezek az ifjú hölgyek készek voltak bizonyítani elszántságukat bármilyen körülmények között, és még akkor is a helyükön maradtak, amikor állomásukat támadás érte.
A Luftwaffe parancsnoka, Hermann Göring azonban minden sikerük ellenére úgy gondolta, a brit radartornyok csupán egy kiterjedt blöff részei, és valójában jelentéktelenek – parancsba adta a német repülő egységeknek, hogy hagyjanak fel az ezek ellen intézett támadásokkal. Ez a lépés sokak szerint akár önmagában is megpecsételhette a Luftwaffe sorsát az úgynevezett angliai csatában, amely a németek első nagyobb veresége volt a második világháborúban.
Habár az Egyesült Államok erői is rendelkeztek radarral, az ő rendszereik nem voltak olyan fejlettek, mint a briteké. Erre jó példa az, hogy a hawaii Oahu szigetén egy radarkezelő észlelte 1941. december 7-én a Pearl Harbor felé közeledő hatalmas számú japán repülőgépet: öt mobil radarállomás üzemelt a szigeten, amelyek mindegyikét két-két újonc kezelte egy gyakorlat keretében.
Egy kivételével az összes üzemelő állomás már reggel 7 órakor befejezte tevékenységét, az egyik azonban egy kicsivel tovább üzemelt. A két újonc nem hitt a szemének, amikor észlelték a japán repülőgépek áradatát a szigetek felé közeledni – a képernyőn csupán egy nagy zavart láttak, megszámlálhatatlanul sok repülőgéppel –, és mivel a többi torony már nem üzemelt, megerősíteni sem tudták az észlelést.
Az újoncok eleinte nem merték bejelenteni a történteket, amikor azonban végre összegyűjtötték hozzá bátorságukat, a vonal másik végén lévő hadnagy nem hitt nekik, kezelői vagy gépi hibának felróva az észlelést. Mire a hadnagy rászánta magát a megerősítésre, a japán repülők a domborzat takarásába kerültek, és eltűntek a radarképről.
Az ezután történtek tükrében az amerikaiak is felismerték a radar fontosságát, és felgyorsították saját fejlesztéseiket. Ehhez érkezett a felbecsülhetetlen értékű brit találmány, a magnetron, amely ezerszeresére erősítette a radarjeleket, és lehetővé tette a kisebb tárgyak pontos követését is. A háború végére az amerikai radartechnika már több mint négy évvel a japánoké előtt járt: az amerikai hajók és repülőgépek sokkal nagyobb távolságból képesek voltak észlelni az ellenséget, míg a japánok azonos távolságból gyakorlatilag vakon harcoltak.
A második világháború előtt, 1934 és 1939 között egymástól többnyire függetlenül, meglehetősen nagy titkolódzás közepette nyolc ország fejlesztett radar jellegű rendszert: Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Németország, a Szovjetunió, Japán, Hollandia, Franciaország és Olaszország. Hozzájuk csatlakozott a háború folyamán Magyarország is. A korszak radarjainak azonban mindenhol megvoltak a korlátai, legfőképpen az, hogy egyetlen frekvencián üzemeltek. Ha egy radareszköz frekvenciája ismert, akkor bemérhető és blokkolható. A következő fejlesztés így az a radartípus volt, amely több frekvencián is képes működni.