Anglia elfeledett 1939-es háziállat-mészárlása

2018. szeptember 14. 11:04 Múlt-kor

Az 1939-es brit kisállat-mészárlás egy horrorisztikus tettnek tűnik, ami egy harcos állatvédő számára inkább szól az emberek jólétéről (jobb létéről), mint az állatok jogairól. Azonban azon narratívát nézve, amely során a „népek háborúját” emlegették, nem tűnik olyan borzasztóan önző tettnek. Az állatokkal szembeni kegyetlenséget, az igazságtalanságot és az emberi jóérzés hiányát gyakran hozták szóba, amikor a fasizmus vagy a nácizmus brutalitását jellemezték.

Maga Anglia egyébként fenntartotta a bátorszívű háborús hős állatok emlékét. Az ildorfi kisállattemetőben számos második világháborús kedvenc nyughelye található. De itt fekszik például Simon, a tengerészmacska is, amely (a világháború lezárulta után) 1949-ben három hónapon át kitartóan védelmezte az egyik brit hadihajó élelmiszerkészletét a patkányok újabb és újabb rohamaitól. A szomorú sorsú macskát halálakor az egész Brit Birodalom gyászolta. Hilda Kean brit történész szerint számos olyan háziállatot is ide földeltek el, amely egy-egy világháborús bombatámadás során múlt ki.

Szakemberek becslése szerint Angliában az 1930-as évek végén 6-7 millió kutyát és macskát és 56 millió baromfit tartottak otthon, illetve a kertben, valamint több mint 37 millió egyéb haszonállat legelészett még a farmokon – vagyis közel kétszer annyi házi-, illetve haszonállat élt a szigetországban, mint ember. Bár saját földjükön nem kellett csatát vívniuk, maga a háború nem csupán annyit jelentett a briteknek, hogy néha el kellett bújni, mikor megszólalt a légitámadást jelző sziréna. Az élelmiszerhiány és a jegyrendszer a mindennapok meghatározó részeivé váltak. Már a háború elején lehetett erre számítani, ezért a hatóságok röpiratok segítségével arra ösztönözték az állattulajdonosokat, hogy küldjék vidékre házikedvenceiket, hiszen a nagyvárosokban kevesebb ételre lehetett számítani, mint a tanyákon. Az egyik hazai bizottság, amely az állatok légitámadásoktól való védelmét látta el – National Air Raid Precautions Animals Committee (NARPAC) –, kiadványai azonban azt is sugallták, hogy nem biztos, hogy ott tudnak gondoskodni róluk, így „talán bölcsebb lenne, ha elaltatnák őket”.

Így mikor Neville Chamberlain 1939. szeptember 3-án bejelentette, hogy Nagy-Britannia háborúban áll a németekkel, több ezer londoni indult meg a menhelyek és állatkórházak felé, hogy megtegyék, amit helyesnek tartottak. Az állatorvosok ezekben a napokban keveset aludtak, volt, hogy kifogytak a kloroformból, és az egyik beszámoló szerint „az állatok elpusztítása éjjel-nappal zajlott”.

Kean szerint nem ez volt a NARPAC szándéka, bár tény, hogy konkrét utasításokat adtak a mezőgazdasági haszonállatokra vonatkozólag, míg a házikedvenceknél a rendelkezések kimaradtak, csupán a homályos utalgatás maradt. A következő hetekben próbálták korrigálni a hiányoságaikat, és az értesítéseikben világosan megfogalmazták, hogy „akik otthon maradtak, nekik sem kell elpusztítaniuk házikedvenceiket. Azonban ekkor már késő volt. Csupán a háború első hetében 400 ezer állatot küldtek gazdáik a másvilágra.

A kérdés azonban így is fennáll: ha az utasítások világosak lettek volna, a hatóságok nem buzdítanak tömeges gyilkolásra, akkor is hasonló folyamatok zajlottak volna le? Az 1930-40-es évekre megváltozott a háziállatokhoz való hozzáállás. Már 1930-ban megkövetelte egy törvény, hogy nyakörvet tegyenek a kutyákra és adózzanak utánuk a gazdák, továbbá elvárták a pórázhasználatot és a jólneveltséget is. Az ebek egyre jobban függtek a kutyatulajdonosoktól. A kutyák voltak leginkább a kedvtelésből tartott állatok közül azok, amelyek leginkább elveszítették önállóságukat és függetlenségüket a tulajdonosaik szemében. (Míg például egy macskát ritkán lehetett bezárni, pórázon sétáltatni vagy idomítani, az önállósága – például élelemszerzés területén – kevéssé sérült).

Akik átélték az első világégés borzalmait, pontosan tudták, mit jelent a háborús hátország, hogy milyen szenvedéseket kell kiállniuk az otthonmaradottaknak is, és hogy sohasem akarnának újból ilyen körülmények között élni. A háziállatok ugyanakkor ekkorra már eléggé integrálódtak a család intézményébe, családtagnak tekintették őket, így a dilemma igen nagy volt. Sokan vélték úgy, hogy gyermekeik könnyebben élhetik túl a közelgő poklot, ha a házikedvencek nincsenek, így az etetésük nem jelenti azt, hogy több felé kell porciózniuk az amúgy sem túl vaskos fejadagot. Akik átélték az első világháborút, közülük többen állították azt, hogy inkább látnák gyermekeiket holtan, minthogy azzal a tudattal éljenek, hogy utódaik is ugyanúgy szenvednek, és át kell élniük a háborús viszontagságokat. Természetesen nem volt a háború alatt tömeges gyermekgyilkoság, Kean szerint ezt a fajta félelmet sok állattartó a házikedvenc elaltatásával vezette le.

A háziállatok közül egyébként kevesen haltak éhen, egy-egy falat mindig jutott a számukra is, habár az állatokra külön fejadagokat nem számítottak fel. Számos katona is tartott háziállatot a fronton, és nem úgy tekintettek rájuk, mint egy előlük ételt elvevő, haszontalan emlősre, hanem mint boldogságforrásra. Különös azonban a háborús pszichózis, az ilford temető sírhantjai a legjobb példa a háborús amnéziára, hogy az ember hajlamos elfelejteni, hogy mégiscsak több százezer kiskedvenc leölésére került sor, és csak arra emlékeznek ma is, hogy mennyien hunytak el a bombatalálatok következtében, és hogy milyen hősies tettek főződnek egyes állatok nevéhez.