Amikor a németek elhitték, hogy bárkit legyőzhetnek: 500 évvel megkésett revans Tannenbergnél

2021. július 2. 09:30 Múlt-kor

1410-ben az egyesült lengyel-litván haderők legyőzték a Német Lovagrendet, ezáltal véglegesen meg tudták állítani ellenfelük fenyegető terjeszkedését – ezt az összeütközést grünwaldi csata néven ismerjük, mégis szoros kapcsolatban áll a hozzá közel eső Tannenberggel. 

Az első világháború 1914-es kitörésekor az oroszok szövetségre léptek a britekkel és a franciákkal a központi hatalmak – nevezetesen Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom – ellen. A németek a Schlieffen-terv alapján először – a semleges Belgium ellenállására nem számítva – Franciaország  lerohanása mellett döntöttek. Ezután kezdődhetett volna a gyors haderő-átcsoportosítás kelet felé, majd a nagy rivális Oroszország megtámadása.

A németek alábecsülték Belgiumot, és könnyed átvonulás helyett igazi ellenállással kellett leszámolniuk: a világháború első hivatalos ütközetének, a tíznapos liége-i csatának hála a franciák és a britek időt nyertek védelmi vonalaik megerősítésére.

Németország nyolcból hét hadseregét nyugatra küldte, arra számítva, hogy a szervezetlen oroszoknak több hétbe telik, mire mozgósítani tudják tartalékaikat. Az akkori Kelet-Poroszország (ma Kalinyingrádi területként orosz exklávé) határvidékének ellenőrzésére egyedül a Maximilian von Prittwitz tábornok vezette haderőt küldték a németek.

A sereget nagyrészt a tartalékosok és a helyőrség alkották, akik inkább fix állások védelmére voltak kiképezve: a németek nem voltak felkészülve egy esetleges orosz offenzívára. Amikor a támadásra mégis fény derült, elrendelték Prittwitz tábornoknak, hogy a nagyobb, északi hadtestet ellen indítson katonai akciót. 1914. augusztus 20-án a gumbinneni csata mindkét fél részéről jelentős áldozatokkal járt, de lényegében döntetlennel végződött.

A tábornok az idegösszeomlás szélére került, amikor kiderült, hogy a déli hadtesttel is meg kell ütköznie: az egyetlen racionális döntésnek a visszavonulás tűnt. A megfutamodás a német hadvezetésnek nem lehetett elfogadható opció, így Prittwitz tábornokot leváltották, helyére a legendás Paul von Hindenburgot és a katonai zsenit, a belgiumi hadjárat hősét, Erich Ludendorffot nevezték ki.

Az orosz haderő noha túlerőben volt, közel sem bizonyult annyira összeszokottnak, és mindenekelőtt technikailag-taktikailag képzettnek, mint német riválisuk. Az egyik legnagyobb hibát akkor vétették, amikor a kódolt üzenetekből adódó félreértések tisztázását, majd az utasításokat szabad rádiófrekvencián sugározták, így a németek megtudták, hogy a déli orosz hadtest nem üldözi tovább a németeket, hanem észak felé, Königsberg (ma Kalinyingrád) irányába fordult.

Ludendorff egyből meglátta a stratégiai lehetőséget. A két orosz hadsereget a Mazuri-tavak választották el egymástól, amely rendkívül nehéz terep, így szinte lehetetlen volt egymás kisegítése egy precízen (és gyorsan) végrehajtott német ellentámadás esetén. A döntés megszületett, az előnybe kerülő németek a Mazuri-tavaktól délre „ragadt” oroszok ellen fordultak.

Az ellenfél parancsnokai sem voltak kezdők, de a rossz kommunikáció, a lassú utánpótlási vonalak, a hadsereg mérete és a nehéztüzérség mind csökkentette mobilitási képességeiket. Alekszandr Szamszonov tábornok és hadereje egyenesen az ellenfél csapdájába került, a németek teljesen bekerítették őket. A tábornok erről is csak késéssel értesült, mert a németek fokozatosan, a hadtest peremén kezdték meg ellenfelük likvidálását. A centrumban megzavarodott parancsnokság elvesztette az irányítást. 

A Szamszonov által vezényelt 150 ezer emberből mindössze 10 ezren tértek vissza szülőföldjükre. A becslések szerint közel 50 ezer orosz katona veszthette életét, további 90 ezren a németek fogságába kerültek. A tábornok ezzel a vereséggel nem akart – és nem is tudott volna – a cárnak elszámolni, így a környező erdőben főbe lőtte magát. Ekkor még a személyes felelősségvállalás – főleg nagyobb, elkerülhető vereségekért – még bevett gyakorlatnak számított.

Oroszország megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget. Az első, Mazuri-tavaknál vívott csatában a németek legyőzték az első orosz hadsereget is, a rendezetlenül visszavonuló vesztes félnek ezúttal is rengeteg halottat és hadifoglyot kellett hátrahagynia. Az első és a második orosz hadsereg teljesen összeomlott. 

Hindenburg és Ludendorff az óriási diadal után vetette fel az ötletet a császárnak, hogy a győzelmet szimbolikusan kössék össze az 1410-es vesztes csatával: ez volt az 500 évvel megkésett, de nem is akármilyen revans a középkori vereségért. Az I. világháború elvesztése után a helyszín még jobban felértékelődött: mivel a csata – akkor még – német földön zajlott, jogszerűnek tűnt azzal magyarázni a háborút, hogy a németek defenzívába kényszerültek.

A helyszínen emlkéművet állítottak, amelyet Hitler önhatalmúlag „Reichsehrenmalra”, azaz birodalmi emlékműre keresztelt át. A II. világháború végén a defenzivába kényszerülő náci hadsereg önkezűleg pusztította el az építményt, nehogy ezt – a sors iróniája – az 1914-es évben legyőzött oroszok (ekkor már szovjetek) tegyék meg.