Ami kenterbe veri a Trónok harcát: Árpád-házi rémhistóriák
2015. június 9. 08:38 Zsoldos Attila
A középkor embere általában nem volt hosszú életű, és nem voltak azok az Árpád-ház férfitagjai sem. A dinasztia huszonhárom királyt adott az országnak, többségük pontos életkorát azonban – a születésük idejére vonatkozó adat hiányában – nem ismerjük. Teljesen tájékozatlanok mégsem vagyunk ezen a téren, hiszen szüleik életútja alapján megbecsülhető ilyen esetekben is a feltételezett időpont. Mindezeket figyelembe véve megállapítható, hogy az Árpád-házi királyok alig egyharmada érte meg a 40. életévét. Szent István (997/1000–1038) a maga feltételezett 63-71 évével vagy a bizonyosan 64 éves korában elhunyt IV. Béla (1235–1270) valóságos matuzsálemnek számított az Árpádok között.
Az Árpád-házi királyok többségét 30. és 37. éve között ragadta el a halál, de voltak, akiknek még három évtized sem adatott meg. Az esetek jelentős többségében természetes okok vezettek a király halálához, többnyire különféle betegségek, amelyekről azonban – érthető okokból – szinte semmit sem tudunk. Egyedül Könyves Kálmán (1096–1116) betegségéről ad hírt a magyar krónikás: előadása alapján valamiféle súlyos gyulladás támadta meg a fülét. II. Béla (1131–1141) korai, 30–32 éves korában bekövetkezett halála pedig aligha volt független elhatalmasodó alkoholizmusától, amelyről szintén megemlékezik a magyar krónikáshagyomány. I. Béla (1060–1063) halálát viszont egy különös baleset okozta: összeomló fatrónusa maga alá temette, és csakhamar belehalt sérüléseibe. Nincs a birtokunkban olyan történeti adat, amely megalapozottan kérdőjelezhetné meg, hogy valóban baleset történt-e.
A trónharcok gyakoriságához képest kevés királygyilkosságról van tudomásunk. Ez talán a pogány kor örökségeként az Árpádokat övező szinte vallásos tiszteletnek tulajdonítható, mindenesetre más országokban éppenséggel nem volt ritka az uralkodók megölése. A trónharcok hevessége persze megkövetelte a maga áldozatait: a XI. század közepének királyai – Péter (1038–1041, 1044–1046), Aba Sámuel (1041–1044) és I. András (1046–1060) – valamennyien a trónfosztásukat kísérő harcok során szerzett sebekbe haltak bele, haláluk azonban mégsem nevezhető királygyilkosságnak.
Mindössze két királyról állítható bizonyosan, hogy életüknek gyilkosság vetett véget. Egyiküket, IV. Istvánt saját hívei mérgezték meg. István alig néhány hónapot uralkodott (1163) a Bizánci Birodalom nagy hatalmú császárának, Komnénosz Mánuélnek (1143–1180) a támogatását élvezve unokaöccse, a törvényes uralkodó, III. István (1162–1172) ellenében. Királyságának egy csatavesztés vetett véget, amelyet követően a trónra visszatérő III. István fogságába esett, és csak úgy szabadulhatott, hogy ígéretet tett trónigénye feladására. Ennek ellenére utóbb többször is kísérletet tett a királyi hatalom visszaszerzésére. Utoljára, 1165-ben, Zimony várába (ma Zemun, Szerbia) vette be magát, ám III. István seregei ostrom alá vették, és a vár védői az ő élete árán vásárolták meg maguknak a szabad elvonulást. István holttestét temetetlenül a vár kapuja elé vetették, végül azonban – mégis csak a dinasztia egyik tagjáról volt szó – végtisztességben részesítették, és előbb Zimonyban, utóbb Székesfehérvárott temették el.
Vajon miért ölték meg IV. Lászlót, és mi az oka, hogy több mint hét évszázaddal később sem derült ki az igazság? III. Bélát valóban a vérfertőzéssel vádolt Kalán pécsi püspök tette el láb alól? Méreg vagy vakbélgyulladás okozta az utolsó Árpád-házi királyunk elmúlását? Orseolo Péter valóban belehalt a megvakításába? A trónjáról elűzött Salamon egy besenyő–bizánci összecsapás során hunyt el, vagy remeteként fejezte be életét? Ki az, aki a trónutódlási harcok közepén IV. László rég elhunyt öccsének adta ki magát? A Múlt-korból megtudhatja.
Zsoldos Attila teljes cikkét keresse a Múlt-kor nyári számában
Támogasd a 
szerkesztőségét!
