A Titanictól Dunkerque-ig – Charles Lightoller nem mindennapi élete
2017. augusztus 8. 14:09
Gyermekkorában hajótörött volt egy lakatlan szigeten, másodtisztként az utolsó pillanatig irányította az utasok mentését a süllyedő Titanicról, elsüllyesztett egy német tengeralattjárót, majd a nyugdíjból „visszatérve” 130 katonát mentett meg a német hadsereg szorításából. Csak kevés ember tudhat annyi kalandot a háta mögött, mint amennyit Charles Lightoller átélt hosszú élete alatt.
„Csak nők és gyerekek”
Charles Lightoller 1874. március 30-án született és már fiatalon nekivágott a matrózéletnek. Mindössze 15 éves volt, amikor túlélte első hajótörését, amikor egy vihar következtében társaival rövid időre egy lakatlan szigeten rekedt az Indiai-óceánon. Hírnevét azonban nem ennek a végül is szerencsésen végződő (egy arra járó hajó rövidesen kimentette őket) esetnek köszönheti, hanem egy másik, az egész világot megrázó tengeri katasztrófának: Lightoller 1912-ben a Titanic legénységének tagjává lett.
A sokat tapasztalt tengerész eredetileg a hatalmas óceánjáró első tisztjeként indult volna a végzetes útra, de az utolsó pillanatban Edward John Smith úgy döntött, hogy William Murdoch személyében új személyt állít helyette a pozícióra, míg Lightollerre másodtisztként számít majd. Ez egyben azt is jelentette, hogy az eredetileg kijelölt másodtiszt, David Blair „kiszorult” a legénységből – amit alig néhány nappal később valószínűleg már egyáltalán nem bánt.
A legénység annál inkább bánhatta Blair hiányát, ugyanis az indulás előtti „kavarodás” során nála maradt a hajó látcsöveit tartalmazó láda kulcsa, amelyet így nem tudtak kinyitni az út folyamán. A kulcs és a távcsövek hiánya később a Titanic katasztrófáját vizsgáló amerikai vizsgálatok egyik központi elemévé vált.
A végzetes éjszakán kezdetben Lightoller irányította a hajót, és nem sokkal a jégheggyel való ütközés előtt adta át a híd parancsnokságát az őt leváltani érkező első tisztnek. Az ütközés pillanatában már a kabinjában volt, pizsamában és lefekvéshez készülődve. A robajt hallva azonnal a fedélzetre sietett, de akkor még nem látszott semmi különös, ezért visszatért kabinjába. Hamarosan azonban már megérkezett a riasztás is, így hálóruhája fölé húzva egy nadrágot és egy pulóvert ismét a fedélzetre rohant, ahol nekilátott a hajó utasainak evakuálásához.
Lightoller a mentőcsónakok feltöltése során olyan szigorúan értelmezte a „nők és gyerekek előre” elvet, hogy az sokkal inkább „csak nők és gyerekek” utasítássá változott. A második mentőcsónak leeresztése előtt 25 férfit parancsolt ki a csónakból és amikor nem volt a közelben elegendő asszony és gyerek, inkább feltöltetlenül – 23 üres székkel – indította útjának. A hatodik mentőcsónak volt az első, amelyre felengedte az első férfit, egy Arthur Puchen nevű tapasztalt matrózt annak érdekében, hogy legyen valaki, akit tudja navigálni majd a csónakokat. Igaz, Puchen sem kapott „ingyen utat”, hiszen egy kötélen kellett leereszkednie a mentőcsónakhoz, hogy ezzel bizonyítsa rátermettségét.
A másodtiszt egészen az utolsó pillanatokig kitartott feladata mellett és csak akkor kezdett maga is menekülni, amikor a víz már elárasztotta a fedélzetet. A fulladástól egy alkalommal csak csodával határos módon menekült meg: a süllyedés közben kialakuló örvénylés a víz alá húzta és egy rácshoz „tapasztotta”. Szorult helyzetéből egy alatta felrobbanó kazán segítette ki, amelynek forró levegője újra felszínre lökte.
30 másik túlélővel egy felborult összecsukható gumicsónakhoz kapaszkodva vészelte át a következő órákat, amíg a vészjelzéseket fogó Carpathia megérkezett és felvette a tengerben hánykolódó embereket. Ez alatt az idő alatt Lightoller folyamatosan irányította a felborult csónak „legénységét”, hogy folyamatosan úgy helyezkedjenek, hogy súlyukkal ne húzzák le azt a víz alá. A kapitány és az első tiszt halálával ekkorra a Titanic „rangidős tisztjévé” váló Lightoller volt az utolsó túlélő, aki a Carpathia fedélzetére lépett.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
