A spanyolnáthával is fel tudta venni a harcot a vérplazmás kezelés
2020. április 2. 14:41 Múlt-kor
Megfelezte a spanyolnátha halálos áldozatainak számát
Miután 1895-től világszerte Behring ellenszerével kezdték kezelni a diftériát, az orvosok hasonló kísérleteket végeztek, hogy passzív immunitást hozzanak létre a kanyaróval, a mumpsszal, a gyermekbénulással és az influenzával szemben.
Az 1918-ban kitört, spanyolnáthaként ismert világjárvány idején a vérplazmás kezelésben részesült betegek körében a felére csökkent a halálozási arány.
Úgy tűnt, a módszer akkor a leghatékonyabb, ha a páciens a fertőzés korai szakaszában kapta meg az antitesteket, mielőtt saját immunrendszere túlreagálása révén károsodtak volna létfontosságú szervei.
Az 1930-as évek során aztán Gallagher és más orvosok is sikerrel alkalmazták a módszert a kanyaró ellen is.
A koreai háború életmentője
Az 1940-es és 1950-es évek folyamán az antibiotikumok és a vakcinák egyre inkább átvették a vérplazmás kezelések helyét a legtöbb fertőző betegség kezelésében, de a „régimódi” eljárás kézenfekvőnek bizonyult a koreai háború (1950-1953) idején, amikor ENSZ-csapatok ezrei fertőződtek meg az úgynevezett hantavírussal.
Mivel az új betegség kezelésére semmilyen más mód nem létezett, a felépült egyének vérplazmáját felhasználva mentettek meg számtalan életet az orvosok.
A vérplazmás kezelést az elmúlt évtizedekben bevetették a SARS, a MERS és az ebola ellen is – ezek mind új vírusok voltak, amelyek velük szemben természetes immunitással nem rendelkező közösségekben ütötték fel a fejüket, és amelyek ellen vakcina és antivirális kezelés sem létezett.
Napjainkban az ebola kezelésének leghatékonyabb módjaként továbbra is két, vérplazmából izolált és laboratóriumban klónozott, úgynevezett „monoklonális antitest” szolgál.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
