A sikert és a halált is vakmerősége hozta el Robert Capának
2020. május 25. 10:59 Jeki Gabriella
„Ez egy szép történet lesz, ma jól fogok viselkedni. Nem fogom sértegetni a kollégáimat és egyszer sem fogom említeni, hogy milyen jó munkát végzek” – írta emlékirataiban Robert Capa. Nyolc órával és harminc kilométerrel később, pontosan 66 éve hunyt el a világ legnagyobb háborús fotósa.
Az unatkozó cápa
Robert Capát nem véletlenül nevezik a háborúk valaha élt legnagyobb fotósának. Önként vonult fényképezőgéppel a kezében a 20. század legvéresebb csatáiba: a spanyol polgárháborúba (1936-1939), a második kínai–japán háborúba (1938), a második világháború európai színterére (1943-1945), az első arab-izraeli háborúba (1948) valamint az indokínai háborúba (1954).
„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – mondta, és ő tényleg elég bátor volt ahhoz, hogy a frontvonalon ragadja meg a háború legintenzívebb, legintimebb és legérzelmesebb pillanatait fotóival.
Capa Budapesten született 1913-ban egy középosztálybeli családban Friedman Endre néven. Már gyerekként is mindig a veszélyt kereste, és csak nagyon ritka esetben mutatott félelmet. Talán ezért is ragasztották rá később a „Capa” becenevet, amely a magyar „cápa” szóból származhat.
Apja kényszeres szerencsejátékos és kalandor volt, és hihetetlen történeteket mesélt a kis Endrének. Talán ez is inspirálta a később híressé vált fotóst, hogy mindig keresse a kalandokat. A gyerek aztán lassan felcseperedett, de állandóan amiatt panaszkodott, hogy unatkozik.
Életét ezért átszőtte a veszélyek kutatása, és soha nem félt új dolgokat kipróbálni. Egyszer például elment síelni anélkül, hogy valaha is próbálta vagy tanulta volna, de az is előfordult, hogy baloldali forradalmárként tevékenykedett.
18 évesen, baloldali kötődései miatt a magyar hatóságok elől Bécsbe, majd Prágába költözött, végül Berlinben eresztett gyökeret, ahol a Német Politikai Főiskolán újságírást tanult.
Csak jóval később, 1936-ban vette fel a Robert Capa nevet (egy későbbi interjúja szerint több nyelven is kiejthető, amerikai hangzású nevet keresett, mert ettől remélt több megbízást újságíróként vagy fotósként). Az újságírás helyett végül a fotózást választotta.
„Miközben folytattam a tanulmányaimat, a szüleim arra célozgattak, hogy hagyjam abba” – mondta később. – „Én azonban úgy döntöttem, hogy fotós leszek, ami a legközelebb álló dolog az újságíráshoz olyasvalakinek, mint én, aki nem beszélt nyelvet.”
Miután Capa Berlinben felkereste Besnyő Éva fotóst, megkérte, hogy segítsen neki egy irodában vagy stúdióban munkát találni.
A későbbi beszámolók szerint a következő beszélgetés zajlott le közöttük:
– A fotóművészet jó megélhetést biztosít? – kérdezte Capa.
– Nem beszélhetsz így róla! Ez nem szakma, hanem kihívás! – felelte Besnyő.
– Ez nem okoz problémát számomra. De jó móka? – így Capa.
– Igen. Nagyon élvezetes – válaszolta Besnyő.
Besnyő jól ismerte azokat az embereket, akik segíthettek az ifjú fotográfus karrierjének beindításában. Bemutatta Otto Umbehrs exbányásznak, aki formatervezést tanult a Bauhaus Művészeti Iskolában, miközben reklámtevékenységet végzett a rangos „Dephot” (Deutsche Photodienst) névre hallgató ügynökségen. Besnyő „nagyon okos fiú”-ként mutatta be az akkor még Friedman Endre nevet használó Capát.
Capa ezután a Dephot sötétkamrájában dolgozott asszisztensként, újratöltötte a kifogyott palackokat, szárította a lenyomatokat, de közben elleste az az expozíció és a nyomtatás alapjait. Idővel az ifjú egy elismert fotóriporter, Felix Man segédje lett, de más fotósoknak is szívesen asszisztált.
Velük együtt vállalt feladatokat a város mindennapi életének rögzítésére. Ez idő alatt a munkájához egy régi Leica-modellt kölcsönzött a Dephot irodájából, és időközben gyorsan megtanulta kihasználni a gép technikai előnyeit. A frissen szerzett tudás egyre több rugalmasságot biztosított neki, és egyre növekvő biztonsággal tudta rögzíteni például az utcákon zajló eseményeket.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
