A náci párt ideológusaival is vitába keveredett Martin Heidegger

2016. szeptember 26. 08:34 MTI

Apja a falu sekrestyése volt, Heidegger érdeklődése is korán felébredt a vallás iránt. Érettségi után jezsuita novícius lett, a Freiburgi Egyetemen katolikus teológiát és középkori keresztény filozófiát tanult. Tanulmányozta Franz Brentano, a leíró pszichológia megalapítójának munkásságát, aki az intencionalitást (a tudat beállítódása a tárgy megragadására) tette meg elmélete középponti fogalmának. Heidegger az ókori görögökben, főleg a preszókratikus gondolkodók nézeteiben fedezte fel a dolgokról való mélyreható elmélkedés kezdeteit, amikor még nem vált el egymástól végérvényesen filozófia és tudomány.

Platón és Arisztotelész mellett a gnosztikusok és a 19-20. század fordulójának filozófusai is hatottak rá: Soren Kierkegaard, Friedrich Nietzsche, a szellemtörténész Wilhelm Dilthey és a fenomenológia megalkotója, Edmund Husserl. Doktori értekezése Husserl munkásságára épült, élesen elhatárolódott az ember pszichológiai, szociológiai vagy antropológiai megközelítésétől. Amit később Heidegger a gondolkodásról, a szorongásról vagy a kíváncsiságról írt, mind-mind arra szolgált, hogy feltárja a Lét megértéséhez vezető utat.

1915-ben kezdett tanítani a Freiburgi Egyetemen, ahol a 13. századi ferences filozófusról, Duns Scotusról írott tanulmányával habilitált. 1923-tól a marburgi egyetemen tanított. Előadásairól legendák keringtek, de a publikációk elmaradtak, ami megakadályozta a szokatlan módon akadémiai körökben is tisztelettel övezett fiatal gondolkodó kinevezését. 1927 elején három hónapra visszavonult a Fekete-erdőben fekvő Todtnaubergben lévő "kunyhójába", és előadásjegyzeteit felhasználva megírta élete főművét.

A Lét és Idő (Sein und Zeit) első kötete - a későbbi kiadásokban már nem szerepel utalás a folytatásra - még abban az évben megjelent, s rendkívül bonyolult, a német nyelvtől elszakíthatatlan fogalomhasználata ellenére - a rossz nyelvek szerint: éppen azért - filozófiai szenzációnak számított. Heidegger tanítványai közül sokan a 20. század meghatározó gondolkodóivá váltak, mint Hannah Arendt, Hans-Georg Gadamer, Hans Jonas, Karl Löwith, Herbert Marcuse. A könyv felmérhetetlen hatást gyakorolt Franciaországban Jean-Paul Sartre-ra, Maurice Merleau-Pontyra, Paul Ricoeurre, de az angolszász világban értetlenséggel vagy metsző gúnnyal fogadták.

Heidegger élesen megkülönböztette a létezőt és a létet: a lét a létező alapja, áthatja és felülmúlja azt. A lét maga túl van minden létezőn, tudunk is róla, meg nem is. "Nem tudjuk a lét mit jelent. De ha megkérdezzük mi a lét?, már benne tartjuk magunkat a van megértésében anélkül, hogy fogalmilag képesek lennénk rögzíteni, hogy mit is jelent" - írja. A létező meghatározása szerint különbözik a semmitől: "Létező mindaz, amiről beszélünk, amit gondolunk, amihez valahogyan viszonyulunk, létező az is, ami és ahogyan mi vagyunk."

1928-ban visszatért Freiburgba, ahol Edmund Husserl utóda lett a katedrán. A következő évben Mi a metafizika? című székfoglaló előadásában a Semmi kérdéskörét taglalta, s ugyancsak 1929-ben adta ki a Kant és a metafizika problémája című művét. Megítélése szerint az ontológia (a létről való gondolkodás) és története nem egyéb, mint a létre vonatkozó kérdés elfelejtése. "A nyelv a lét háza", az emberi létezés legmagasabb rendű eseménye, a gondolkodás pedig a lét hallgatása. A legmagasabb rendű művészet ennek fényében a költészet, amelyet "a lét szószerű alapításának" nevezett. A kései, elborult agyú Hölderlin volt számára az a költő, aki komolyan számot vetett a nyelv, a szükségképpen költői nyelv lényegével. A költészet ugyanis - értelmezésében - nem a mindennapi nyelv folyománya, hanem éppen ellenkezőleg: a mindennapi nyelv megalapozója.

1933-ban, Hitler hatalomra jutása után a freiburgi egyetem rektorát leváltották, mert nem volt hajlandó kifüggeszteni az úgynevezett zsidóplakátot, s a tisztségben Heidegger lett az utóda. (A plakátot ő sem rakta ki, de vele engedékenyebbnek bizonyult a hatalom.) Néhány héttel később belépett a náci pártba, amelynek 1945-ig tagja maradt, de 1934-től semmilyen pártrendezvényen nem vett részt. A rektorságról is 1934-ben mondott le, állítása szerint azért, mert a hatóságok követelése ellenére sem akarta meneszteni dékánjait, s vitába keveredett a náci párt ideológusaival is. Ezután visszavonult a politikától, és a második világháború után a nácizmust már az emberiség betegségének nevezte. Az igazoló bizottság mégis a nácik követőjének minősítette, a katedrától eltiltották. Csak 1951-től adhatott elő ismét, a tanítás mellett idejét zömmel fekete-erdői "kunyhójában" töltötte írással és elmélkedéssel. 1976. május 26-án hunyt el Freiburgban.

A 20. század intellektuális történetének gyakran feltett kérdése, hogy milyen módon és milyen mértékben volt nemzeti szocialista Martin Heidegger - a válasz legalábbis ellentmondásos. 1966-ban interjút adott a Der Spiegelnek Csak egy isten tud megmenteni minket címmel, de a náci hatalomhoz fűződő, hatalmas életművét beárnyékoló kapcsolatáról szóló riport Heidegger kérésére csak halála után tíz évvel jelent meg. Évtizedeken át az is parázs viták tárgya volt, hogy a nagy gondolkodó antiszemita volt-e. 2014 tavaszán nyomtatásban megjelent 1931 és 1941 között vezetett, fekete viaszosvászonba kötött jegyzetfüzeteinek első három kötete. Ezekben többek között e mondatok olvashatók: "a zsidó szellemiséget üres racionalitás és számítás jellemzi", 1941-ben ezt jegyezte fel: "A világ zsidóságának, felfoghatatlan módon, sehol nem kell katonai akciókba bonyolódnia ahhoz, hogy szakadatlan növelje befolyását, amíg mi arra kényszerülünk, hogy népünk legjobbjainak drága vérét áldozzuk."