A maja átlagember jólétéről mesél az „Újvilág Pompejije”

2015. november 10. 17:30

Payson Sheets, a Kolorádói Egyetem régésze szerint az El Salvador-i romváros feltárása során kiderült, hogy maja közember figyelemre méltó életszínvonalon élt. „Mindegyik háztartásban mintegy 70 kerámiaedényt találtunk” – mondta el Sheets a Live Science-nek. „Nem hiszem, hogy manapság bárki otthonában lenne ennyi edény, serpenyő vagy tál” – tette hozzá a kutató. Sheets 1978-ban fedezte fel az El Salvador-i maja romvárost, miután egy helyi lakos elmondta neki, hogy egy építkezésen föld alá temetett épületeket találtak a munkások. A kutató a helyszínre sietett, ahol egy ház buldózerrel az ötméteres hamuréteg alól a felszínre hozott padlóját és zsúpfedelét pillantotta meg. A kutató úgy gondolta, hogy a ház nem lehet idősebb száz évnél – mivel a zsúptetők az El Salvador-i páratartalom mellett nem maradnak fent sokáig –, de a szénizotópos vizsgálatok során kiderült, hogy hatalmasat tévedett, a maradványok ugyanis 1400 évesek.

A felfedezést további ásatások követték, és kiderült, hogy számos maradvány lapul a hamu alatt. A lelőhelyet elnevezték az Újvilág Pompejijének. A 600-as években lezajlott vulkánkitörés idején termesztett növények megkövült nyomai alapján a kutatóknak még mezőgazdasági területet is sikerült rekonstruálniuk. A nyomok annyira részletesek, hogy egyes kukoricaszemek is kivehetőek. A hamuban talált esőcseppek alapján meg lehet határozni, hogy hol voltak az otthonok ereszei. Egy-egy agyagtálon pedig még egy felnőtt és egy gyermek ujjlenyomata is látható, ami arra utal, hogy előbbi feltehetően a fazekasmesterségre tanította utóbbit. A maradványok segítségével betekintést nyerhetünk a maja átlagemberek életébe. A maja civilizáció kutatói korábban szinte kizárólag az elit életére fókuszáltak, és a kutatók – beleértve Sheetset is – úgy gondolták, hogy a szegényebb rétegeket kizsákmányolták és teljes ellenőrzés alatt tartották a tehetősebb, nagy hatalommal bíró felsőbb osztályok, Cerén azonban az „élő” cáfolata ennek a régészeti életben hosszú ideig meghatározó nézetnek.

A leletek arra engednek következtetni, hogy az átlagemberek saját maguk határozhatták meg időbeosztásukat, onnantól kezdve, hogy mikor étkeztek, egészen addig, hogy elengedték-e a gyereket agyagtálat készíteni. Szintén nagy önállóságot élvezhettek annak eldöntésében, hogy hol kezdenek el kukoricát termeszteni, vagy hogy mikor aratják le a termést. Számos háztartás egy-egy egyedi tevékenység űzésére is szakosodott. Az egyik otthon körül különleges növényeket – agavét, cukornádat, chilit, kakaót és gyapotot – termesztettek, amelyeket valószínűleg a háztartások között cseréltek gazdát. Egy másik házban kőeszközöket és pamutcérnát készítettek, egy harmadikban pedig egy edényfestő művész dolgozott.

Egyes háztartások közösségi feladatokat is elláttak. Az egyik ház a falu egyik közösségi épületéhez volt csatolva. A ház konyhájában egy különleges, ünnepi gabonaőrlésre használt kőszerszámot is találtak, ami arra utal, hogy a ház lakóit bízták meg a közösségi épület rendben tartásával, és ők vezették az ünnepi szertartásokat. Egy másik házat egy kupola alakú izzasztófürdőhöz csatoltak hozzá, amelyben akár tizenkét ember is elfért. A lelőhelyen ezenkívül egy nagy épületet is találtak, amelynek legelső szobájában két padot helyeztek el. A helyiség feltehetően a város elöljáróság összejöveteleinek színhelyeként szolgált.   

Az egyik fontos közösségi projekt feltehetően a falu széles, zúzott fehér mészkővel fedett útja, a sacbe megépítése volt. Az út szélessége azt sugallja, hogy a sacbénak ceremoniális funkciója is volt: különböző szertartásokat és felvonulásokat is tarthattak az úton. Az út kialakításában 5-7 méterenként eltérések figyelhetők meg, ami arra utal, hogy minden háztartásnak megvolt a maga útszakasza, amelyet fenn kellett tartania. Valószínűleg az út mentén található csatornák javítási munkálatait is a közösség végezte, a falu „vénei” tanácsára.  

A magas fokú önállóság meglehetősen jól jött a helyieknek, amikor a közeli Loma Caldera egy augusztusi napon, az esős évszak kellős közepén kitört. Holttesteket nem találtak a faluban, ami arra utal, hogy a lakosoknak talán volt idejük arra, hogy elhagyják a települést, mielőtt a láva maga alá temette volna őket, vagy a mérgező gázoktól megfulladtak volna. Az első figyelmeztető jel feltehetően az volt számukra, amikor a vulkánból feltörő gázok fülsiketítő zaját meghallották. Az út mentén talált lábnyomok arra utalnak, hogy a lakosok itt menekültek el a katasztrófa elől, mivel azonban a vulkánból kitörő gázok és hamu 100 km/h-s sebességgel tartottak feléjük, nem lehet tudni, hogy valóban sikerült-e megmenekülniük. Ehhez a délebbre található területek feltárására lenne szükség.

Bármi is lett azonban a lakosok sorsa, azt biztosan nem állíthatjuk, hogy semmiféle hatalommal vagy önállóssággal sem rendelkeztek. Az elittel feltehetően akkor érintkeztek, amikor a közeli települések piacaira látogattak, hogy ott jáde köveket vagy obszidiánt vásároljanak. Mivel a völgyben több település is feküdt, a lakosok maguk dönthették el, hogy melyik piacot választják. A felső rétegek és a köznép kapcsolata nem a kizsákmányolásra épült, mivel előbbinek szüksége volt utóbbiak mezőgazdasági munkájára.