A magyar főváros az árvíz ellen: így öntötte el a Duna a múltban Budapestet
2024. szeptember 16. 14:30 Múlt-kor
Megelőzni az újabb katasztrófát
Az reformkorban nagy társadalmi és politikai vita övezte az árvíz elleni védekezést. Az 1839–1840-es országgyűlés az előző évi sokk után napirendre tűzte a folyamszabályozás ügyét. Az e célra felállított országos bizottság a Duna szabályozására közel kilencmillió forintot irányzott elő.
Miután az összeg elhangzott, a törvényhozás le is vette a kérdést a napirendről. Pest, Buda, Pest megye és az országos költségvetés hozzáállása egy valamiben egyezett: mindannyian igyekeztek minél nagyobb hányadot a többi érintett félre hárítani.
A védekezés finanszírozása mellett legalább akkora figyelem övezte a kivitelezés mikéntjét. Az országgyűlési tárgyalásokkal párthuzamosan a mérnöki tervek megvitatása is megkezdődött. Ennek kulcseleme a soroksári Duna-ág elzárása volt, ami ellen – az olcsó vízi útját féltő – Pest megye, a ráckevei koronauradalom és Pest városa is tiltakozott.
Megoldás helyett 25 év csend következett, amiben erősen része volt az 1848-as forradalom kitörésének és leverésének is. A főváros fejlődése, a kereskedelem és a közlekedés modernizációja új igényeket teremtett, amelyekhez korszerű vízi utakra és kikötőkre volt szükség. Nekikezdtek a rakpartok kiépítésének, elsőként a Dunagőzhajózási Társaság a Lánchíd két oldalán 300 méter hosszú, raktárokkal felszerelt kőpartot alakított ki.
A rakpartépítés körüli munkálatokat Reitter Ferenc főmérnök vezette, aki a terveket tanulmányozva rámutatott arra, hogy amíg nem gátolják meg a jégtorlaszok keletkezését, addig a védtöltések építése, valamint a város terepszintjének felemelése nem védi meg a várost az árvíztől.
Az 1876-os árvíz Budán
Reitter ekkor állt elő a Pestről kiindulva a Tiszáig vezető és a nagykörút helyére tervezett hajózócsatornák ötletével. Utóbbi ugyan nem valósult meg, de Reitter érdemének tudhatjuk be, hogy a fővárosi Duna-szakasz szabályozását ismét tématizálta, és felhívta a figyelmet a fővárosra leselkedő veszélyre. Az új szabályozási tervek 1870-re el is készültek, és törvényt is hoztak a szabályozás végrehajtásáról.
Ismét aktuálissá vált a legvitatottabb pont, a soroksári Duna-ág elzárásának kérdése is. A mérnökök véleménye is megoszlott, volt, aki függetlenítette tőle a védekezés sikerét, más úgy tartotta, ezen áll vagy bukik Pest-Buda árvízvédelme.
A partmenti települések továbbra is kitartóan ellenezték a tervet, a vízi út elzárása ugyanis számukra azt jelentette, hogy terményeiket nem tudták volna a jól fizető pesti piacokra szállítani. A magyar és a külföldi szakértők javaslatára végül az elzárást az elágazás alatt hozzávetőlegesen 3 kilométerrel hajtották végre.
A viták ekkor már másfél éve folytak, télen pedig a jégtorlasz és az árvíz veszélye egyre nagyobb nyugtalanságot keltett, hiszen mindenki tisztában volt vele, akárhányan és akárhány oldalról állják körbe a mérnökök a tervasztalokat, az nem fogja megállítani az áradást.
1872 nyarán végül megindultak a munkálatok. A Duna-ágat egy kővel teli hajó elsüllyesztésével elzárták, zsilipet és gátat építettek. 1876 januárjában megalakult a fővárosi árvízbizottság, és megtették a szükséges óvintézkedéseket, mentőtársulatokat szerveztek, menhelyeket jelöltek ki, vészjelekben állapodtak meg.
Az 1875/76-os tél vastag jégtakarót hozott a Dunára, a február 26-án 767 cm-nél tetőző áradást az ercsi és a Budafok alatti jégtorlasz okozta. Az 1838. évi – 1029 centiméteres vízálláson tetőző – vízözön után az 1876-os volt a második legnagyobb, ami a katasztrófa utáni árvízvédelmi intézkedések főpróbáját is jelentette egyben.
Az új árvízvédelmi létesítmények megállták a helyüket. Pest belterületi részei vízmentesek maradtak, egyetlen helyen, a mai Újlipótváros területén álló ipartelepeket védő Viktória-gát szakadt át. A jeges víz a Szent István körút környéki, ekkor még ritkán lakott városrészt öntötte el.
A vizivárosi plébánia 1876-ban
A budai oldalon a Rácváros, a Víziváros alacsonyabb részei szintén víz alá kerültek, Újlakon és Óbudán a víz szabadon hatolt be, csak csónakkal lehetett közlekedni, több mint ötezer embert ki kellett költöztetni. Az összes kilakoltatott 19 400 fő többségét azonban a vízmentes pesti oldalról kellett kimenekíteni, mert ők olyan pincelakásokban laktak, ahol a heteken át tartó magas vízállás megemelte a talajvízszintet.
Összességében az 1875-ig elvégzett munka helyességét igazolta a februári árvíz. A soroksári árvízkapu körül azonban 1876 tavaszán sem csillapodtak a kedélyek. Ráth Károly főpolgármesterhez naponta érkeztek a névtelen leveleket, amelyeket németül írtak, és magyar káromkodásokkal tűzdeltek tele. Tüntetés is szerveződött a Lánchíd hídfőjéhez, ezt azonban a rendőrség leszerelte.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
