A legrövidebb jeleneteire is napokat készült a mániákus tökéletességre törekvő Fred Astaire

2018. május 10. 14:51 MTI

Astaire 1899. május 10-én született a nebraskai Omahában Fred Austerlitz néven, sörkereskedő apja Ausztriából vándorolt ki. Négyévesen tánctanulásra fogták, hogy Adele nővére partnere lehessen, bár erre sem hajlandóságot, sem tehetséget nem mutatott. A leckék mégis megtették hatásukat, a testvérpár vándortársulatokban kezdte, de az 1910-es évek végén már a Broadwayn (egyebek közt Jacobi Viktor-operettekben is) tapsoltak nekik a nézők. A rivaldafény még nővérére vetült, aki csak a humoros számokat táncolta Freddel, bátyja a romantikus részek alatt a színfalak mögött unatkozott.

Ekkor készültek vele az első próbafelvételek, de szerződést nem ajánlottak neki. A később sokszor idézett lesújtó vélemény szerint kopaszodik, nem tud se játszani, se énekelni, táncolni csak egy kicsit – összességében nagyon gyatra. 1932-ben Adele férjhez ment egy brit főnemeshez, partnernő nélkül hagyva testvérét. Astaire, akinek komikus arcberendezése és szokatlan táncstílusa miatt amúgy is fenntartásai voltak saját filmes karrierjével kapcsolatban, mindent egy lapra tett fel, és egy nem túl előnyös szerződés birtokában Hollywoodba költözött.

Első filmjében szó szerint csak átsuhant a filmvásznon, de az 1933-as Leszállás Rióban mindent megváltoztatott. Bár csak mellékszerep jutott neki a szintén kezdő Ginger Rogers társaságában, a közösen eltáncolt-elénekelt Carioca bombasiker lett. A film új álompárja ezután már főszerepeket kapott, kicsit bugyuta, de látványos és szórakoztató zenés-táncos filmjeikre – Roberta, Top Hat, Egymásnak születtünk, Dalol a flotta – tódult a közönség.

Ezekben a filmekben illeszkedett először a zene és a tánc szervesen a cselekménybe, és ezekben vették fel először a táncjeleneteket vágás nélkül. Ehhez Astaire ragaszkodott, ahogy mondta: „Vagy én táncolok, vagy a kamera.” Táncstílusukat, amely a szexuális töltetet sem nélkülözte, nehezen lehetett besorolni, mert a sztepp, a társastánc, sőt a balett elemeiből gyúrták össze. A szinte mániákusan a tökéletességre törekvő Astaire napokig készült egy néhány perces jelenetre, s ebbe Rogers idővel belefáradt. 1939-ben, kilenc film után búcsút intettek egymásnak, de tíz évvel később még egyszer együtt álltak a kamera elé. A köztudatban nevük elválaszthatatlanul egybeforrt – elég csak Fellini Ginger és Fred című tisztelgésére utalni.

Astaire rádiós műsorvezetőként is dolgozott, a negyvenes években pedig más nagy sztárokkal – Eleanor Powell-lel, Rita Hayworthszel, Judy Garlanddal – forgatott. 1946-ban – miután a Kék ég című filmben „lejátszotta” őt Bing Crosby – a közönség és a producerek rémületére bejelentette visszavonulását. Két évig csak családjával, illetve versenylovakkal foglalkozott, s 1948-ban erőtől duzzadva tért vissza. Beugrott a lesántult Gene Kelly helyére a Húsvéti parádé című filmben, amellyel pályafutása egyik legnagyobb sikerét aratta. 1949-ben speciális Oscar-díjat kapott a musical művészetéhez nyújtott hozzájárulásáért, a díjat stílszerűen régi partnere, Ginger Rogers kezéből vehette át.

1954-ben rákban meghalt rajongva szeretett felesége, s ő munkába temette bánatát. A külsejét tekintve egyáltalán nem öregedő színész a hatvanas-hetvenes éveket is végigdolgozta, s néhány alkotásban – Az utolsó part, Pokoli torony – meglepő jellemábrázolási képességről tett tanúságot. Az utóbbiért 1974-ben megkapta a legjobb mellékszereplőnek odaítélt Oscar-díjat is. A tánccal hivatalosan hetvenkét évesen hagyott fel, de azért hat év múlva még táncra perdült Gene Kelly oldalán, bár szavai szerint ez már csak mozgás volt. Nyolcvanegy évesen azzal lepte meg családját és barátait, hogy egy nála negyvenöt évvel fiatalabb, de a versenylovak iránti szenvedélyében osztozó zsokénőt vett el. A házasság a várakozásokra rácáfolva jól sikerült, s kitartott Fred Astaire 1987. június 22-én bekövetkezett, tüdőgyulladás okozta haláláig.

Kollégái meghatottan búcsúztak tőle, meleg szavakkal méltatta egykori pályatársa, az akkor az Egyesült Államok elnöki tisztét betöltő Ronald Reagan is. Neve fogalom volt a film világában, nála sokoldalúbb előadót máig sem lehet találni, elegáns és könnyed táncáról pedig még a klasszikus balett nagyjai is úgy vélekedtek, hogy az „maga a megelevenedett ritmus”. Énekesi képességeiről már megoszlanak a vélemények, kellemes, de átlagos hangjáról maga sem táplált illúziókat, hiányosságait azonban a hangszerelés és személyisége elrejthette a nem túl igényes filmdalokban. Irving Berlin, George Gershwin, Cole Porter neki írtak dalokat, nem csak népszerűsége miatt, számos későbbi örökzöldet is az ő előadásában ismerhetett meg a közönség.

Fred Astaire sztárként is szokatlanul természetes és szerény volt. Magánéleti botrányairól – ilyenek nem lévén – soha nem cikkezhetett a sajtó, végrendeletében pedig megtiltotta, hogy életútjáról filmet készítsenek. (Özvegye a tiltást komolyan vette, de ahhoz engedélyt adott, hogy filmrészleteket porszívó-hirdetésekben használjanak fel.) S ami a legfurcsább, a filmvásznon klakkban-frakkban pompázó színész saját ruhatárában egyetlen ilyen ruhadarab sem szerepelt.